Egy különleges kultúrtörténeti utazásra szeretném invitálni a kedves olvasókat, méghozzá a Sárrét szívébe, Szerep és történelmi környékére. A szakrális emlékek iránt érdeklődőknek sajátos élményben lehet része, ha kilátogatnak a szerepi protestáns temetőbe. A temetőben ugyanis különleges alakú kopjafákat, csónakos kopjafákra lehet figyelmes az ember. Járjunk, hát utána a kopjafák eredetének, kik és miért emelték ezeket „kereszteket”!

A szerepi csónakos fejfákról először a Kerekek és lépések c. műsorból informálódtam talán 10 évvel ezelőtt, a tv-ben ment éppen aktuális részéből. (Csónakos fejfákat egyébként a Sárréttől egészen a Tisza felső folyásáig találhatunk, eldugott kis falvak temetőiben.) Valami oknál fogva nem keltette fel a figyelmem. Pár évre rá, már a közösségi videó oldalon néztem ugyanezeket a részeket és akkor ragadta meg a tekintetem Szerep községről szóló pár perces kis etűd. Elhatároztam, hogy egyszer, ha megtehetem, ellátogatok a környékre. 2014 nyarán, kocsival ez sikerült. Rövid kirándulást terveztünk párommal a környékre, de egy egész napos kis kaland lett belőle. Szerep több látnivalót is rejtett magában, de ezeket több részen keresztül kívánom bemutatni. Hogy mi a vonzó a Sárrét e szegletében? Magam sem tudom, de talán a környék és lakóinak egyszerűsége, őszintesége és a végtelen nyugalom. Mikor ott jártunk még a levegő sem vibrált, sugárzott a csönd és a „magány” az épületekről, a tájból. Igazi puszta hangulat!

A csendes kis községbe érve több úticélunk is volt, de elsőként a csónak alakú fejfákat néztük meg. Nem szokványos, hogy az ember temetőbe „mászkáljon”, de mivel különleges dologról van szó, így „kénytelenek” vagyunk meglátogatni ezeket a helyeket is. Bevallom őszintén, ha anno nem látom a tv-ben ezeket a fejfákat, még csak nem is hallottam volna felőlük. Azóta se láttam persze semmiféle tanulmányt, képeket, kiadványt eme jellegzetes temetkezési formáról. Kora délután lehetett mire odaértünk.

Szerep protestáns temetője halomra települt, aminek a nevét az I. Katonai Felmérés Temető-halomnak jelöli. Annyi bizonyos, hogy a halom egykor magasabb lehetett, hisz a lábánál szoknyaszerűen terül szét anyaga. Halmokban is bővelkedik a terület. A II. katonai felmérés 1858 táján Szerep, Sárrétudvari és Biharnagybajom határában tizenhármat (névtelen, Pap, Köttös, Kis hangás, Barand, Ökrös, Balas, Tikicsi, Fél, Dobki, Görbe és Békás-halmot) tüntet fel. A szerepi temetőben jellegzetes sírjelek találhatóak, úgynevezett csónak alakú fejfák. A vidékre jellemző, protestáns temetőkben nyugvó elhunytak jelölésére szolgál a fából faragott, bárdolt fejfa, mely méretével, díszítésével, formájával utalt az elhunyt korára, nemére és vagyoni helyzetére.

A fejfák anyagát tekintve szinte minden esetben tölgyfa. Szatmárcsekén például kivétel ezalatt a „folyóból kifogott vízbe fúltak, az öngyilkosokat meg a cigányokat temették, akácból készült, szerényebb kivitelben”. A fejfának való tölgyet már sokan életükben kiválasztották, és a portájukon szárították, hogy haláluk után a hozzátartozóknak ezzel se legyen gondjuk. Kifaragását helybeli specialisták, ácsok vagy kerékgyártók végezték. Fizetséget nem kértek érte, a hozzátartozók különféle természetbeli juttatásokkal (szalonnával, kolbásszal és az elmaradhatatlan pálinkával) honorálták fáradozásukat. A munka menetét Amedeo Boros leírása alapján így foglalhatjuk össze: „A fejfa teljes megmunkálása szükségszerűen mindig a szabadban történik, az elhunyt udvarán, ha már volt előzetesen rönkje, vagy a fejfafaragó udvarán. A rönk fejszével történő nagyolásától kezdve a fejfa befestéséig egy csónak alakú fejfa normális körülmények között átlagban nyolc órás munkát igényel. A fejfa méretezése az első feladat, amely a rönk formájának megfigyelése alapján történik. A fatörzs két párnafán nyugszik vízszintes helyzetben, és emelőkkel fordítható meg. Egy-két fejszecsapással megjelölik a durva megmunkálás támpontjait a készülő fejfa két laterális oldalán. A kezdeti nagyjából történő faragást ma már motoros fűrésszel és fejszével végzik, egykor ehhez csak fejszét használtak. Ez a fázis mindig a fa törzséből kikerülő fejrész kialakításával kezdődik, és folytatódik az oldalak mentén a láb felé. Végeznek a nagyjával, az oldalakat az ácsbárddal véglegesítik oly módon, hogy a felületek tapintása eléggé sima legyen, de gyalut nem használnak. Ezután oldalára fordítják a rönköt, és elvégzik azokat a vágásokat, amelyekkel kialakul az írásos lap. A fejfa hátulsó részének elkészítéséhez a rönk hosszában egy sor függőleges irányú vágást eszközölnek, ezek után megkönnyítik a fejfa oldalának kifaragását a fejszével. Amint végeztek a durva faragásokkal, a hátoldalt is véglegesítik a bárddal, ezután kerül sor a rönk elülső felének a megmunkálására, hogy kialakuljon a láb hármas oldalának formája és kettő a fejrészen. Ekkor az ácsmester a segítőtársával elkészíti az írásos lap és a láb találkozásánál, valamint a homloknál a bevágatokat. A munka kétszer két kezet igényel, a bárddal készített bevágatok csatlakoznak a fűrésszel előzetesen kialakított függőleges vágatokhoz. A segítőtárs felülről üti a fejsze fokát, amit a fejfafaragó tart kézben, és az elhajlások szabályozásával változtatgatja a bevágat formáját és mélységét.”

Az így elkészült fejfa látható részének méretei: körülbelül száznegyven - kétszázhúsz centiméter magas, húsz - ötven centiméter szélességű, a mélysége tizenöt - harminc centiméter közötti. A fejfa fokozatosan elvékonyodó formát mutat a fejrészen, a két oldalán, amelyek a csúcsban ölelkeznek, és a kézimunka révén kiadják a csónakorr jellegét. Az oszlop hátrésze többnyire sík, miként a homlokzata is, ami viszont gyakorta elhajlik, és kétdimenziójú vésett szimbólumokat mutathat, mint például a napot, az életfát, csillagokat.

A „csónak alakú” fejfák tulajdonképpen ember alakúak, s a sírba fektetett halottat személyesítik meg. Ezt látszik alátámasztani a fejfa egyes részeinek elnevezése is, melyek nagyon tisztán tagozódnak. A felső rész az egy méter– egy méter húsz centiméter hosszú fej, elülső része – ellentétben más „csónak alakú” fejfákkal – nem sík jellegű. A fej elülső zónája a homlok, melynek síkja a két oldal felől enyhén emelkedik, s tompaszögben ér össze az oszlopfő csúcsából induló középvonalon. Pontosan a középvonalon, a homlokrész alsó felén bárddal kialakított hat mély vágat található, amelyek „életre keltenek egy ember alakú archaikus vagy stilizált megjelenésű összetett rajzolatot”.

A vízszintes metszetben hatszögű fejet követi az ötszögű törzs; ennek leglényegesebb része a jelentős bemélyítéssel kialakított sík felület, az írásos lap vagy tábla, a nagysága a rokonok által választott sírfelirathoz igazodik; átlagosan nyolcvan-kilencven centiméter. Ide kerül a sírfelirat, amelyet mindig megelőz az A.B.F.R.A. betűszó, a sírfeliratot pedig követi a B.P. betűszó, vagyis Béke Poraira. Végül mintegy egy métert hagynak a földbe tételre: ez a fejfa alapja - a lába -, amely hétszögű keresztmetszetű, s két bevágás választja el a törzstől.

A néprajzi szakirodalomba az 1930-as években Solymossy Sándor vezette be a „csónak alakú fejfa” meghatározást, mely terminus technikus az általa leírtak nyomán a köztudatban is elterjedt. Solymossy így ír erről 1930-ban megjelent alapmunkájában: „Az egész fejfa, ha álló helyzetéből vízszintesre fektetjük, tökéletes félcsónakká lesz. Az előre hajló hegyes vége a csónak orra, amely mint hullámhasító, mindig élben végződik és magasabb a ladik oldalánál. A törzsöktípus fejének ez előrehajló tulajdonsága csakis ebben lelheti magyarázatát. Ugyancsak ide utal a törzsök hátsó éle, ez a csónaknak ú. n. alattsága, ami siklását teszi könnyebbé a vízen. Az emberarc sem lehet más, mint egy csónakban fekvő, fölfelé néző ember jelzése.”

Egyelőre megdönthetetlen magyarázat nincs a csónakos fejfák eredetére. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ősi ugor csónakos temetkezési szokás utolsó emléke, ez azonban romantikus tévhit. Mások szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak csónakban vihették a temetőbe, azonban errefelé ladikkal jártak és a bárkás, félbárkás és deszkás temetés volt a hagyományos.

Solymossy analógiák alapján kifejti, hogy az ugor népek sírbálványai alakilag és rendeltetés szerint is teljesen megegyeznek a szatmárcsekei típusú fejfákkal, majd igenlően válaszol azokra az általa feltett kérdésekre, hogy „hihető-e, megmagyarázható-e, hogy az ősugor fejfaforma fennmaradhatott nálunk másfél ezer év alatt, annyi vándorlás és viszontagság után, idők és világnézetek gyökeres változása alatt is?” Szerinte ennek oka abban keresendő, hogy Szatmárcseke elszigetelt helyen fekszik, sőt régebben még elszigeteltebb volt, hiszen tőle délre és nyugatra az Ecsedi-láp terült el, északra a keskeny Tiszán túl a Szernye-mocsár zárta el a külvilágtól. A lakosság jó része a XIX. század közepéig vízi életmódot folytatott, csíkászattal, pákászattal foglalatoskodott. Az áradások évente elöntötték a területet, s mindez konzerváló, elszigetelő hatással lehetett az ott élőkre. S mint vízi életmódot folytató nép, természetes, hogy halottait is vízen, csónakkal vitte a végső nyugvóhelyre. Ebből kiindulva már nem túlságosan merész az a képzettársítás sem, hogy azt a csónakot, amellyel az elhunytat kivitték a temetőbe, mementóként a sírra állították. Végső konklúziója: e „fejfa-formának egyenes leszármazása az ősidők bálványfaragványaiból nem lehetetlen”. 1963-ban jelent meg egy nyíregyházi kutató, Nyárády Mihálytól egy tanulmány, melyben cáfolja ezeket az érveket. Pontról pontra igyekezett cáfolni Solymossy állításait, s azokat racionális érvekkel helyettesítette. Szerinte a XIX. század közepe táján megnyitott temető fejfái sem alakjukra, sem díszítésükre nézve nem egységesek, s díszítésük, homlokzati bevágásaik sem az emberi arcot formázzák, hanem a barokkból jól ismert, s más tárgyakon is megjelenő „magyar bajusz” motívumot viselik. Nyárády utalva a fejfák rövid, hatvan-nyolcvan éves „pályafutására”, fennmaradására érthetetlennek tartja a több ezer évre történő visszakövetkeztetést.

A legalaposabb elemzést Amedeo Boros közelmúltban megjelent könyve tartalmazza. Boros számba vette valamennyi, a csekei fejfákról szóló eddigi munkát, elemezte, rendszerezte, helyszíni és levéltári kutatásokkal egészítette ki azokat. Mint könyvében leszögezi, írásából nem tekint véglegesnek semmit, csak hipotézisekre és értelmezésekre vállalkozik. Megállapítása szerint lehetővé vált számára „visszatéríteni a csónak alakú fejfát a maga elszigetelt néprajzi tárgyiságából a szatmárcsekei helyi viszonyokban erősen meggyökeresedett szertartási szerkezet szerves elemének minőségébe”. Ami a fejfa struktúráját meghatározni látszó szerepeket illeti, tudniillik a csónakét és az emberét, ezeknek nem kell szükségszerűen közös eredettel rendelkezniük, ezek a századok során egymásra rakódhattak, különböző, a munka menetében elemzett okokból bekerülhettek a gyászrituáléba. Mind az ember formájú elemek, mind a csónak-elem a gyászszertartások integráns részének tekinthetők.” Kitér egy nagyon fontos szempontra a fejfák és csónakok alakjára vonatkozóan „Igaz, ismerünk hegyes orrú ladikokat és sárhajókat is, de ezeket nem a Tiszán, hanem az Alföld belsejében, a Sárrét sekély vizű árterein, vagy a Rétköz sáros útjain használták, s nem szolgálhattak mintául a csekei sírjelek „csónak” alakjához.” Ebből esetleg következtetni lehet arra, hogy a csekei és a szerepi fejfák alakjukban és stílusukban eltérőek, így eredetük is az lehet. Pontos adatok azonban nem állnak rendelkezésünkre.

Balassa Iván nagy temetőkorpuszában írja, hogy „Természetesen azt nem tudjuk, hogy közelebbi, távolabbi rokonainknak volt-e és milyen volt a sírjelük két-három évezreddel ezelőtt. De László Gyula és azóta többen mások megállapították, hogy a több ezer honfoglalás kori sír feltárása után kimondható, hogy fejfát vagy ahhoz hasonlító jelet nem használtak. Az Árpád-kori köznépi temetők ugyancsak azt bizonyítják, hogy fa sírjelekkel nem jelölték ezeket a sírokat.”

Mivel sem a honfoglalás korából, sem a középkorból nem rendelkezünk semmiféle fa sírjelekre vonatkozó adattal, sem a régészet, sem az írott források ilyet felmutatni nem tudnak (a fejfára vonatkozó legkorábbi adat a XVII. század második feléből származik), ezért „…feltételezhetjük, hogy ilyenekkel a magyarok nem rendelkeztek. Ezért nem indokoltak azok a kísérletek, melyek a finnugor, illetve török népek mai, illetve közelmúltbeli fa sírjeleit megpróbálják a mi XIX-XX. századi sírjeleinkkel összekapcsolni. A pusztán formabeli hasonlóság, az emberábrázolás megléte nem ad elegendő történeti alapot a genetikus kapcsolatok feltételezésére.”

Egy bizonyos, hogy ez a típusú temetkezési forma a Sárréten – Szerepen is -, a víz alatt lévő területeken, elzárva a külvilágtól, is így maradhatott fent. A szerepi temetőben is egyre több a műköves és köves sír, elvétve még találhatunk új csónakos fejfákkal is. Túlnyomó részt azonban a régi fejfák vannak többségben elég rossz állapotban, gondozni nem gondozzák őket. Jó lenne, ha Szerepen is megmaradnának, megőriznék műemlék jelleggel legalább ezek a régi fejfák az utókornak, úgy, ahogyan Szatmárcsekén is tették. Reméljük, e titok még megmarad az elkövetkező nemzedékekre és sokak fantáziáját és kutató vénáját mozgatja még meg!

A szerepi kirándulásnak folytatása következik!