Ki ne emlékezne Hobo, „Mesél az erdő” c. szerzeményére. Békéscsaba déli határában összefüggő erdős területet nem, de elhagyott folyóhátat, egykori árteret és egy különleges múltú kunhalmot találhatunk. Esetünkben azt is mondhatnánk, mesél a környék! Hogyan kapcsolódik a kunhalom és kultúrtörténete, az egykori folyóhátat kialakító ősi folyóhoz és árteréhez, a rajta megtelepedett ősi közösségekhez? Izgalmas kultur-, régészeti-, földtani kirándulás következik!

A több mint egy évszázados múltra visszatekintő Békés megyei középkori kutatásokat elősegítő régészeti ásatások nagy többsége az elpusztult falvak templomainak és temetőinek feltárására irányult. A magyarországi középkori templomok kutatásának témakörével kapcsolatban azonban elkerülhetetlen és szükséges arról is szólni, hogy nemcsak a Békés megyei, hanem általában az alföldi területek középkori egyházépítészete sem kapja meg napjainkban azt a figyelmet, amelyet az a hazai kutatástörténetben méltán megérdemelne. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy a magyarországi templomkutatás az utóbbi évtizedekben - téves hangsúlyeltolódással - szinte csak a műemléki, ma is álló épületekre koncentrált. Másik okát pedig nyilvánvalóan az jelenti, hogy a szilárd és természetes építőanyag, a kő helyi hiánya miatt az alföldi területeken alig maradt ma is álló középkori épület. legutóbb, éppen 2000-ben, a keresztény magyar államalapítás millenniuma tiszteletére kiadott, s a Magyarország középkori eredetű templomait bemutatni hivatott térképen az alföldi területek óriási üres foltként jelentkeznek. Annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk: a középkorban az épített egyházi emlékek sokaságával találkozhatott a középkori utazó az alföldi területeken is. Már a XX. század elejétől több jelentős középkori ásatásra került sor — az Alföldön is -, melyek elsősorban Bálint Alajos, Csalog József, Garády Sándor, Implom József, Leszih Andor, Sőregi János, Szabó Kálmán, Zoltai Lajos nevéhez köthetők. Az utóbbi években pedig egyre több kutató dolgozik, akik az elpusztult középkori templomokat, és kiemelten az eltűnt középkori falvak templomait és temetőit kutatja. A mai megye területén egyetlen középkori egyház sem maradt meg eredeti formájában, s néhány ma álló templom esetében is csak gyanítani lehet, hogy egy esetleges falkutatás középkori részek feltárását eredményezné. A középkori templomok feltárásában jelentős eredményeket hoztak az 1930-as évek. Bálint Alajos feldolgozásai ekkor jelentek meg a Száraz-ér mellékén feltárt kopáncsi, kaszaperi, kovácsházi templomokról. Ezekben az években kutatta Implom József is a gyulai ferences rendház maradványait valamint a Gyula környékén elpusztult középkori Fövenyes, Szentbenedek és Györke falu templomát, de a szintén Gyula határába eső Szeregyházán is feltárt egy elpusztult templomalapozást.

Fövenyes

A mi szempontunkból Fövenyes, egykori Árpád-kori kis falu érdekes, hiszen a Kápolna-halom őrzi az egykori falu és temetőjének helyét. Mit tudunk Fövenyesről és templomáról? Fövenyest a források említik: 1336: Fevenyes, 1394, 1398, 1412: Fe-wenyes, 1421: Foevenyes, 1446: Foewenyes, 1516: Fewenyes, 1526, 1553: Feouenyes, 1559-1564, 1589, 1643, 1654. A templomára vonatkozó első adat 1336-ból, a pápai tizedjegyzékben maradt ránk. 1526-ban a fövenyesi plébános jobbágytelkeit említették. 1528 virágvasárnapján a templomban megtartott barkaszentelésről is megemlékeztek. 1553-ban, majd 1559-1564 között a plébánia jobbágytelkeit, s az azok megszerzéséért folytatott küzdelem részleteit emlegették. 1934-ben Implom József feltárta a falu templomát, körülötte pedig legalább 66 sírt. A sírokból XI-XVI. századi leletek, közöttük Szent István király pénzei kerültek elő. 1985-ben a templomhelyen hitelesítő ásatást végzett Szatmári Imre, s újra feltárták az alapokat, azokon belül és kívül pedig 86 sírt. A templomnak három építési periódusát állapították meg.

1. periódus (11. kép 1): a XI. században kicsiny, döngölt agyag alapozású körtemplomot építettek, a K-i oldalán szentéllyel. Egyedisége, hogy a szentély a kör alakú hajóhoz kívül beugró sarkokkal kapcsolódott. Hossza 7,5 m, szélessége 6,9 m, a kerek hajó külső sugara 3,45 m, belső sugara 2,4 m, a szentély belső ívének sugara 1,3 m volt. Sárgás színű, döngölt alapozásának szélességét a kerek hajónál átlagosan 105 cm-nek, a szentélynél pedig 80 cm-nek mérték. A templom tengelye a szentély felől З'-sal tért el a K-i iránytól észak felé. Falai téglából épültek.

2. periódus (11. kép 2): a XII. században vagy a XIII. század első felében a rotunda É-i oldalához 3,9 m belső átmérőjű, 100 cm széles alapozású, kör alaprajzú épületet emeltek. Alapozási mélysége (a mai felszíntől számítva 120—130 cm) megegyezett a korábbi épületével, de itt az alapot feketés színű földből döngölték. Falát ennek is téglából rakták. Családi temetkezőhely lehetett.

3. periódus (11. kép 3): a XIV. század elején vagy annál később az épületegyüttest lebontották, s helyén új, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templomot építettek. Lehetséges, hogy az É-i épületet ebben az időben sekrestyének használták. Az új templom alapozási árka a szentélynél sekélyebb volt, mint a hajónál. Az alapozásában lévő termésköveket teljesen kiszedték. Implom József megfigyelése szerint e templomnak a falai is terméskövekből épültek. Az épület hossza kb. 15,2 m (ebből a hajó 9,4 m), szélessége a hajónál 9,6 m (a szentélynél kb. 7,15 m), a hajó hosszanti alapárkának szélessége 140 cm, a Ny-i záró falé és a szentélyé pedig 110 cm volt. A szentély tájolása 4'-sal tért el a keleti iránytól észak felé. A templomnak e periódusa bizonyára megérte a XVII. századot is.

„A templom körüli temető a megszokott képet mutatta, az előkerült sírleletek is átlagosak” írták az ásatási jelentésben.

A dél-alföldi régióba - a kövek geológiai elemzése alapján - főleg Erdélyből (pl.: Arad, Fehér, Hunyad megyék) a Maros folyón és a mellette húzódó szárazföldi utakon, ritkábban a Tiszán Észak-Magyarországról (Tokaj-hegység) szállítottak építő- és díszítőköveket.  Néhány értékes kő (vörös „márvány”) származhat a Dunántúlról (Gerecse-hegység) is, olykor előre megmunkált faragványok formájában.  A kitermelt köveket egyéb árucikkekkel együtt (só, fa, bor) nagy tömegben úsztatták le, csökkentve az építő- és díszítőanyag szállítási költségeit.  A köveket elsősorban alapozásra, a falazás megerősítéséhez, külső vagy belső faragványokhoz használták fel.  Az ásatásokból előkerült kőanyag nagy része faragott kváderkő vagy egy-két oldalon megmunkált töredék. 

Fövenyes egykori templomának lábazati és építő kövei andezit és durva homokkő volt. A tapasztalatok és az analóg vizsgálatok alapján bebizonyosodott, hogy a felső kréta korú, durva homokkő („kárpáti homokkő”) több évszázadon keresztül a Dél-Alföld kedvelt építő- és díszítőkőzete volt, így a fövenyesi templomé is.  A jó minőségű köveket elsősorban falmegerősítéshez (kváderkövek) és egyéb belső faragványokhoz (kapu, ablak, oszlop, szobor) hozták, talán már megmunkált állapotban. Bányái a Maros mentén, Lippától Gyulafehérvárig, a Zarándi-hegység és az Erdélyi-érchegység déli lábánál levő homokkő előforduláshoz köthetők (Arad megye). A jól faragható andezit, tetszetős kőzetet sötétszürke és világosszürke változatban is széles körben alkalmazták. Egyaránt használták építő-, díszítőkőként, és használati tárgyakat is készítettek belőle (pl.: Fövenyes). A kőanyag felhasználásának időszakát a régészeti és építéstörténeti leírások alapján a 11-13. századra tehetjük. Az andezitet lelőhelyének a Maros menti és a Körös vidéki bányákat jelölhetjük meg: Brád, Déva, Körösbánya környéke (Hunyad és Dézna, Arad megye).

Kápolna-halom (Lencsés-halom)

Békés megye mai területének korai, Árpád-kori történetét alig ismerjük, a megye keletkezésének, megalakulásának az időpontja sem határozható meg. Tudjuk viszont, hogy a mai - az 1950 óta érvényes államigazgatási beosztás alapján létrejött - Békés megye területén a középkor folyamán a névadó mellett Arad, Bihar, Csanád, Heves és Zaránd megye is osztozott.

A megyével kapcsolatos történeti feldolgozások a XI. századi, feltételezett békési földvárhoz szokták kötni annak a Vatának a szálláshelyét, aki 1046. évi lázadásával csaknem országos méretűvé szélesedő pogány- és vallási színezetűnek egyaránt tartott mozgalmat robbantott ki. A földvárat azóta sem sikerült beazonosítani, így megléte kétséges. Vata itteni szállásterülete esetén ugyanis nyilvánvaló, hogy az ő jelenléte mindenképpen akadályozta, vagy legalábbis visszavetette a keresztény hit terjedését, terjesztését, s az egyházak építését, így e században később is indulhattak meg az egyházi építkezések. A kereszténység elterjedése egy másik kérdés kört vet fel: vajon a római vagy a bizánci egyház befolyása érvényesült e vidékünkön?. Egyes feltételezések szerint, amihez tárgyi bizonyítékok is társulnak az Alföld délkeleti részén érvényesülhetett leginkább a kora Árpád-kor folyamán a Bizánci Birodalom sokrétű kultúrhatása, így az egyház befolyása is. Amit tudunk, hogy a mai megye területének déli része az 1030-ban alakult marosvári (csanádi), középső és északi része pedig az 1040-es illetve 1050-es évtizedben megerősödött bihari (váradi) püspökséghez tartozott igazgatásügyileg. Fövenyes első írásos emléke, tehát 1336-ból való és az utolsó a 17. század végéről. Érdekessége, hogy a XIII. század közepe tájától fokozatos átalakulás vette kezdetét az egykori Árpád-kori településhálózatban, amelynek egyik velejárója volt a történeti szakirodalomban egyszerűen csak falupusztásodásnak emlegetett folyamat. Ennek a falu nem esett áldozatául.

A Kápolna-halmot Békéscsaba határában elpusztult halomként tartják számon. Gyula nyugati határában, a Fényesi-szőlőktől bő fél kilóméterre délre, az egykori Pej-rét vízrendszerének nyugati szélén, egy észak-dél irányú felhagyott folyóhátvonulaton találjuk. Rajta, tehát középkori templom és temető állt, aminek emlékét még a nép több száz évig fent tartotta, és a halom neve is erről tanúskodik. A közvetlen környéket már a 18. századtól szántják, később a halom északi lábánál tanyát emeltek, amely még az 1970-es években is megvolt. A szántás és a nagyfokú bolygatás következtében maga a halom mára gyakorlatilag eltűnt, szinte teljesen beleolvadt az alatta futó hátvonulatba. A halmot földutak keresztezik, melyek mélyen bevágódtak az előbb említett felhagyott hátvonulatba is. A halom szerkezete messziről azért még igen jól látszik, a térszínből egyértelműen kiemelkedik. Terepbejárás alkalmával egy ismertető tábla jelzi helyét, illetve minimális információt szolgáltat az egykori halomról. Közvetlenül a tábla pihenő padok lettek lefektetve tetővel. Mindkét objektumot a Mersz Közhasznú Egyesület telepítette egy „halom körtúra” keretében. Az objektumok állapota jelenleg közepesnek mondható, de néhány év és gyakorlatilag használhatatlanok lesznek.

 Szebb napokat is megélt pihenő hely a halmon. Háttérben Békéscsaba lakótelepi házai. A halom egykori helyéről még így is kitűnő rálátás nyílik a környező területre

Az egykori település földtani viszonyai

A korai Árpád-kori települések a későbbieknél jóval nagyobb számban fordulnak elő a térségben, s szinte minden kiemelkedő, árvíztől védett területen megtalálhatók. Rendszertelenül, egymással feltűnően laza települési szerkezetet alkotva helyezkedtek el, lehetőleg valamilyen vízmeder, folyóhát mellett vagy annak közvetlen közelében. Ennek megfelelően az egyes települések területe is meglehetősen változó, de leginkább kis kiterjedésű volt. Találunk azonban kifejezetten terjedelmes területű faluhelyeket is, melyeken sok esetben a korai építésű templomok és mellettük a temetők maradványai szintén megtalálhatók. Ilyen volt Fövenyes faluja is. A megye geomorfológiája az egész középkoron keresztül alapvetően meghatározta a térség településhálózatának szerkezetét. Sajátos jellegzetessége van a tájnak, területét két részre lehet osztani: a megye északi felére a Körösök völgyére és a déli felét pedig a Maros hordalékkúpjára. A két tájegység domborzata, talaja, felszíni viszonyai merőben eltérnek egymástól, földtani fejlődésük viszont szorosan összefüggenek. Ez a földtani inverzió meghatározó tényező volt a letelepedő egykori kultúrák letelepedési körülményeire és szokásaira.

Az egykori Árpád-kori falu nevét Békéscsaba déli határterület neve őrzi Fövenyes néven. Fövenyes néven utcát is neveztek el Békéscsabán a József Attila (Lencsési) lakótelepen. Konkrétan, hogy az egykori falu miről kapta a nevét, erről forrást nem találtam. Viszont maga a név eléggé árulkodó, hiszen geomorfológiai jegyekre is utalhat. Maga a szó finom homokos, vízfenéken vagy vízparton található laza, homokos, üledékes talajra utal. A falu a nevét talán egy ilyen környezetről is kaphatta, ami nem elképzelhetetlen. Érdekesség, hogy a  domborzatban jelentkező különbségek a helyi elnevezésekben is megjelenik. A mélyebb részeket „rét”-nek (Kisrét, Nagyrét, Gyurirét, Borjúrét stb.), ebből a mélyebb holocén rétegekből kiemelkedő kisebb pleisztocén területeket a „hát”-aknak (Vandhát, Planka-hát, Czigony-hát stb.) nevezik. Az általunk vizsgált halom pont egy ilyen rét és hát határán fekszik.

A halmot tehát Pej-rét vízrendszerének nyugati szélén, egy észak-dél irányú felhagyott folyóhátvonulaton találjuk. Fövenyes faluját, - az egykori halmot - az első katonai térképen még jelölt Lentse-ér táplálta. Feltételezhető, hogy ez az ér a korábbi évszázadokban is ezen a területen fejthette ki természet átalakító hatását, vizét pedig a Maros és a Fehér-Körösök ősétől kaphatta. A Lentse-ér és ártere, így a folyóhát is annak a fonatos övvel rendelkező folyó maradványa lehetett, ahol az egyes medrek egymással párhuzamosan futottak. Ennek az ősi folyómedernek a lefutása Békéscsaba-Kondoros-Hunya-Szarvas irány volt. OSL-vizsgálatokon alapuló kormeghatározás a fonatos mederöv homokos üledékeiben 10 000-15 000 év 0,5–3,7 méteres mélységben. Az egykori fonatos folyórendszer különböző vizsgálatok alapján a Fekete-, illetve Fehér-Körös ősének tekinthető. A kutatók nem tartják kizártnak, hogy a hordalék délkeleti szállítási irányából adódóan a fonatos öv a Maros elődje is lehetett. Ezt támasztja alá, hogy a Maros hordalékkúpja három jól elkülöníthető kavicsszintet tartalmaz (Urbancsek 1960, 1965), amelyek közül a középső nyúlik É-D, É-Ny-i irányba, jelezve, hogy a Körös-medence süllyedése a középső - késő-pleisztocén során a Marost is maga felé vonzhatta. A hordalékkúp legfelső (felső-pleisztocén) kavicsszintje azonban K-Ny-i kiterjedésű, azaz a Körös-medence D-i részén a felszínen nyomozható fonatos folyómeder-maradványok már biztosan nem hozhatóak kapcsolatba az egykori Maros ágakkal a pleisztocén végén.

A hordalék lerakását, tehát ettől az időtől a Fehér- és Fekete-Körös őse végezhette. 14 000 (esetleg már 16 000) évvel ezelőtt a folyóvízi homok már főleg délen rakódott le, jelezve az Ős-Fekete- és Ős-Fehér-Körösök fonatos medreinek megjelenését. A déli terület párhuzamos időhorizontjai arra utalnak, hogy a medrek gyakran váltogatták térbeli helyzetüket, és homokos üledéküket nagy területen, egyenletesen, 0,5-1,0 méter/1000 év sebességgel terítették szét, gyakran bevágódva saját üledékükbe, hordalékukba a holocén idején. A fentebb említett folyóhát is egy olyan ősi folyókanyarulat külső, alámosott partja, aminek az anyagját az egykori ősi mederből kilépő víz rakta le. (Fövenyes) Ha a halom legmagasabb pontjára állunk kiválóan látszik a természetes gát szerkezete: a part fölé magasodó az ellenkező oldalon pedig lankásan ereszkedő, alacsony térszín. Szintén látszik egy egykori ér medre, amit egy földút keresztezi észak-dél irányban. A terület lankásan ereszkedő térszínén található a Pej-rét, ami időszakosan víz alatt lévő terület volt a folyószabályozások előtti időben. Ráadásul ezek a területek gyorsabb ütemben is süllyednek, mint a környezetük, ami a finomabb üledékek, folyóvízi ártéri agyag, aleurit képződési környezete is egyben.

Fonatos folyómeder megjelenése a késő-pleisztocén idején. (Nádor Annamária, Babinszki Edit, Thamóné Bozsó Edit, Magyari Árpád: A neotektonika és a klímaváltozások szerepe a Körös medence késő-pleisztocén – holocén vízhálózatának fejlődésében. T. 46307. sz. OTKA kutatási téma (2004-2007) zárójelentése)

Békéscsaba területén jelenleg is élő természetes vízfolyás nincs, azonban több dolog is elárulja (felszíni domborzat, folyóvízi üledékek), hogy a folyóvíznek az utóbbi pár tízezer évben jelentős szerepe volt a felszín alakításban. A pliocén végén teljesen feltöltődő Pannon beltó korábbi területén gyorsan változó, gazdag vízhálózat alakult ki. A folyók a medence mélyebb, erősen, majd lassan süllyedő része irányába szállították gazdag hordalékukat. Békéscsaba környékén, a pliocén végén, a pleisztocén elején a Tisza, a Maros és a Körösök ősei jelentek meg. A pleisztocén elejére tehát a mai folyóhálózatok ősei töltötték hordalékanyagukkal a továbbra is lassan mélyülő medencét. A lassú süllyedés eredménye a jelentős vastagságú 600-800 m, Békéscsaba területén 750 m folyóvízi üledékösszlet. A holocén folyamán jelentős üledékképződés csak a mélyebb, folyómenti területeken történt. Ennek értelmében elterjedésük Békéscsaba környékén igen hiányos. Üledékanyaguk főleg a Fehér-Körös árterén ülepedett le, amit a folyószabályozás végleg lezárt. A terület leöregebb felszínen előforduló képződménye a felső-pleisztocén infúziós lösz (nedves területen lehullt lösz). Ezt követte az óholocénban a folyóvízi homok, az árterekben pedig aleurit képződése, majd újholocénban folyóvízi agyag.

A folyószabályozások után ezeket a mélyebb területeket is feltörték szántóknak, legelőknek. A területről a visszamaradó belvizet és a lehulló csapadékot több csatorna vezeti el: a közel észak-délirányú Gyulai-lecsapolócsatorna, VII. főcsatorna, Eleki-főcsatorna, VI. főcsatorna, valamint a NY-DNY – K-ÉK irányú Kígyósi-főcsatorna és a Gyula-Kétegyházi-felfogócsatorna. Minden csatorna vize az Élővíz-csatornát táplálja.