A Körösvidék ezúttal Tamáshidára (Tămaşda) látogatott el, a Tőz és a Fekete-Körös torkolata mellett szerényen meghúzódó, ami napig magyarok lakta kis településre. Az egykori Rátold nemzetségbeli szász faluban még erdélyi rendi országgyűlést is összehívtak. A faluban egykor nagyobb várkastély is lehetett, melynek utolsó hírnöke egy Árpád-kori templomrom. Miért is olyan különlegesek ezek a romok? Mert egy családi porta udvarán fekszik és háziállatoknak ad otthont jelenleg. Járjuk körbe ennek az impozáns templomromnak a dicső múltját, szomorú jelenét és jövőbeli sorsát!

Nem mindenkinek adatik meg a sorstól, hogy egy több száz éves múlttal rendelkező romot tudhat a magáénak, ráadásul a családi ház telkének a végében. A tamáshidai Türkösi Róza néninek viszont igen. Bekopogva a 60-as éveiben járó Róza nénihez, meglepő látvány fogad minket. Már a falu határában látszik az omladozó, de még így is méltóságteljesen magasodó, téglából épült torony. Belépve a családi portára még hatalmasabbnak és lenyűgözőbbnek tűnik. A látvány magával ragadó és tényleg Róza néni kertjének a végében áll. A délutáni sziesztáját töltő házigazdánk sokat mesélt a romokról, az ott élő magyarok mindennapjairól múltról, jelenről. A nosztalgikus hangulatot csak tetőzte a felénk magasodó, súlyos történelmi emlékkel büszkélkedő templomrom. Mielőtt a templomromot körbejárnánk, ismerkedjünk meg Tamáshida falu történelmével.

Tamáshida (románul Tămașda) falu Romániában, Bihar megyében. Bihar megyében, a Tőz (Teuz) patak Fekete-Körösbe való torkolata mellett, Arad megye határán, Keményfok és Nagyzerénd között fekvő település. Annyi tekinthető biztosnak, hogy a helység fontosságát egy bizonyos Tamásnak köszönheti, aki ismeretlen időben hidat létesített a Fekete-Körösön, és az ekörül kialakult település így kapta a nevét. Jakó Zsigmond szerint területe eredetileg királyi uradalom volt.

Tamáshida magyar, cigány és román népességű falu Bihar és Arad szélén, épp a megyehatáron. A jelenleg zömében románok lakta Tamáshida egyébként nem mindig volt 1100 lelkes falucska: a tatárjárás előtt jelentős, nagy kiterjedésű szász város volt. Tamáshida (Tamásda) nevét már Rogerius is megemlítette, mint „megerősített német várost”, a tatárok 1241-ben megostromolták és lakosait felkoncolták. Erre a korra utal hajdani román kori egyházának még fennálló hatalmas tornya és aspisa is. A tatárdúlás után újjáépítették és újratelepítették a falut.

„Tamáshidát, a németek városát a tatárok hajnalban elfoglalták, és mindazokat, akiket nem akartak életben tartani, a rettentő kegyetlenség a keserűség kardjával lemészárolt. Ennek hallatára égnek meredt a hajam, testem remegett és borzongott, nyelvem nyomorúságosan dadogott, hiszen láttam, hogy elkerülhetetlenül fenyeget a borzalmas halál szorongatása. Lelki szemeimmel már láttam a gyilkosokat, testemen kiütött a halál verítéke.” Rogerius

Első ismert birtokosa 1341-ből ismert, amikor Rátold nemzetségbeli János és László igazolták, hogy Tamáshida már régóta az ő nemzetségük birtoka. A 15. század végén birtokosai még mindig a Rathold nemzetségbeliek voltak. 1512-ben Kubinyi László, Gyulaffy István és Telegdy István birtoka volt, majd Buday Miklós, Szokoly György, Vas László és Gácsfy György voltak Tamáshida urai. 1550 körül pedig már erdélyi rendi országgyűlést is összehívtak itt. A faluban valaha állhatott egy nagyobb várkastély, mert a románkori egyház romjai körüli nagyobb területen erre utaló jelentősebb épületek alapfalai és pinceüregei is látszottak még a XX. század elején. 1552-ben Báthory Endre birtoka volt. A községben ekkor mindössze 17 portát számoltak össze. 1590-ben az Ábrámfy családnak volt itt birtoka, de a század folyamán Perényi Gábor is bírta az itteni kastélyt. Az 1600-as évek közepén újra elpusztult a templom és a város, és egészen az 1700-as évekig törökök lakták, templomát mecsetként használták. Ezután ismét újratelepítették, de már csak falu lett belőle, régi jelentőségét nem kapta vissza. 1729-ben III. Károly Baranyi Miklósnak adományozta. Az 1800-as évek elején Névery Elek volt földesura, akitől báró Bors Frigyes, majd báró Liptay Frigyes és neje gróf Lázár Bors Margit birtoka lett, akinek Tamáshidán szép kastélya volt. A kastélyt még a Baranyaiak építették, és Bors Frigyes alakította át. A kastélyhoz szép kert is tartozott, amelyben a régi romos román kori hatalmas torony is állt.

A település határában egykor az elpusztult Bökény egyházas község is területe is megtalálható, amelyet a pápai tizedjegyzékben még 1333 és 1335 között említettek. Bökényt a Révay család egyik régi oklevele is említette, mint nemesi birtokot. Tamáshida közelében állt egykor Tamász község is, mely 1332-ben Tamáshida (Tamásda) tartozéka volt. Az 1900-as évek elején ide tartozott Keményfok és Nagymajor puszta is.

Tamáshida vagy Tamásda?

Tamáshidát Rogérius spalatói püspök, váradi esperes is megemlíti a tatárjárást megörökítő Carmen Miserabile (Siralmas ének) című művében. 1241 előtt és 1660 előtt is városi rangja volt, előbb szász, majd magyar városként tartják számon olyan fontos ranggal, hogy 1540-ben az erdélyi rendek országgyűlést tartottak ott. Pázmány Attila, a falu református lelkésze szerint, az Országgyűlés összehívásának a  dokumentuma megvan a Marosvásárhelyi Teleki Tékában – erről Molnár János egyháztörténész értesítette, aki maga is szolgált valamikor Tamáshidán.

A település neve a Tamás hídja kifejezésből, azaz latinul a Pons Tomae kifejezésből ered. Valamikori földesuráról kaphatta nevét, akinek hídja volt és vámot szedett a Fekete-Körösön. Az elcsatolást követően 1922-ben románosították nevét Tămaşdára – hangsúlyozta a lelkész.

Érdekes azonban, hogy az 1893 és 1897 között szerkesztett és kiadott Pallas Nagylexikonban a Tamásda kifejezésre a következő magyarázatot találjuk: „nagyközség Bihar vármegye nagyszalontai j.-ban, (1891) 1441 magyar és oláh lak.” Ugyanott a Tamáshida után: „(Pons Thomae), a mai Tamásda Biharban, a középkorban azonban Zarándban, a Fekete-Körös mellett. 1169. III. István megerősítette a szentjobbi apátságot II. Gézától itt nyert javaiban. 1241. már nagy német város, mely erősen, de sikertelenül védekezett a tatárok ellen. Árpád-kori templomának romjai ma is tekintélyesek. 1332-37. már plébánia, 1421-ben vámszedőhely. 1341. külön vizsgálat bizonyította be, hogy nem egy és ugyanaz Endrelakával és hogy Széchenyi Tamás erdélyi vajdának fiai atyuktól örökölték. 1520 óta néha már Biharhoz számították. 1540. Erdély rendei falai közt tartottak egy országgyülést, 1552-ben 17 portája volt Báthory Endre és Perényi Gábor kastélyaival. Most Tamásdának nevezik.”

Templomrom ¹

Az Alföld egyik legjelentősebb Árpád-kori műemlékéről van szó, amelyről sosem készült részletes művészettörténeti feldolgozás, és még azokat a szórványos kutatásokat sem publikálták, amelyekről hírt lehet kapni. Ahogy a műemlékvédelem, úgy a tudományos kutatás is magára hagyta a tamáshidai templomot, és csak a napi sajtóban tűnik fel időnként, mint „hálás” téma, a rom méltatlan állapota.

Az első részletesebb ismertetés már 1856-ban megjelent róla a Vasárnapi Ujságban. Az itt olvasható történeti feltételezések, miszerint a templom apátsághoz tartozott és Szent Lászlóra vezethető vissza, alighanem a református egyház feljegyzéseit vették alapul. Annál értékesebbek az akkori állapotokra vonatkozó kijelentések és különösen a leíráshoz mellékelt rajz, melyet a tulajdonos, Bors Frigyes báró fia készített. 1878-ban Rómer Flóris az ekkoriban magyarul is Tamásdának nevezett falut is felkereste, jegyzőkönyvében néhány megjegyzés és több rajz (köztük a torony északi, nyugati és délkeleti nézete, őrzi a látogatás emlékét.

if. Bors Frigyes: A tamásdai csonkatorony, Vasárnapi Újságban, 1856-ban megjelent rajza

 

A torony északi nyugati és délkeleti nézete Rómer Flóris utikönyvéből, 1878

Az első részletesebb, tudományos bemutatás azonban nem tőle, hanem a szintén Nagyváradon élő Bunyitay Vincétől származik, mely a váradi püspökség történetéről írt munkájában jelent meg 1884-ben. Ő már eltekintett a legendás előzményektől, és rögtön a tatárjárás korára tért. Ezzel egykorúnak vagy még korábbinak tartotta a templomot is. Elsőként észrevételezte a falfelület polikrómiáját, s feltételezte, hogy a homlokzatok sosem voltak bevakolva. A kapu ívezetén sárga, vörös és kék festésnyomokat talált. Közölte az épületegyüttes alaprajzi rekonstrukcióját és délkeleti nézetét is.

A tamáshidai templom rekonstruált alaprajza Bunyitay Vince szernt, 1884

 

A tamásdai egyház Bunyitay, 1884

Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben c. sorozat 1891-es alföldi kötetében Ballagi Aladár szánt rá pár sort, alapvetően Bunyitay megállapításait követve. Érdeme a kiadványnak, hogy Feszty Árpádtól egy rajzot is közölt, mely a korábbiaknál művészibb, bár kevésbé pontos.

Eddig a pontig tehát az épület recepciótörténete nagyjából megfelelt rangjának. Mivel tető alatt állt, és tulajdonosa gondoskodott róla, műemléki beavatkozásra nem volt szükség, így a Műemlékek Országos Bizottsága sem foglalkozott vele közelebbről. Gerecze Péter természetesen felvette műemlékjegyzékébe, és szerepelt a védésre jelölt emlékek listáján is, erre azonban a világháború miatt már nem került sor.

Tamáshida a trianoni szerződést követően már nem tartozott Magyarországhoz, így a rom kikerült a hazai művészettörténészek látóköréből. Elvétve találkozunk említésével. A Romániához került műemlék határmenti helyzeténél fogva egyszeriben a perifériára szorult, és ez éreztette hatását mind a műemléki beavatkozások elmaradásában, mind a román kutatás visszafogottságában. A figyelmet először egy építész, Carol Orban hívta fel a tamáshidai romra, együtt tárgyalva azt a belényesszentmiklósi (Sannicolaul-de-Beius) toronnyal. A rajzai datálása alapján 1956-ra tehető látogatása mindenekelőtt azért értékes, mert egy nagyon részletes alaprajzot és az akkori állapotokat dokumentáló leírást, fotókat és rajzokat tett közzé.

A tamáshidai templomrom délkelet felől, 1956 körül

 

Tamáshidai templom alaprajza, 1956

1969-ben Alexandru Avram a partiumi román kori építészet áttekintésében szentelt figyelmet Tamáshidának, a máig legrészletesebb leírással, új alaprajzi felméréssel és az akkori állapotokat dokumentáló fotókkal szolgálva. A szász kapcsolatokat erősebben hangsúlyozva, és új értelmezéssel állt elő, a XIII. század elején építették a német telepesekkel érkező szerzetesek.

Az utóbbi időben érdemi előrelépés a templom kutatásában nem történt, még akkor sem, ha bizonyos ásatásokról lehet értesülni. Így a firenzei egyetemről Riccardo Beretti, a váradi múzeum részéről pedig Alexandru Săşianu (†2007), folytatott régészeti kutatást, de eredményeiket nem publikálták. Săşianura kutatásai szerint, a torony nem kizárt, hogy egy vár öregtornya, korábbi lehet a többi falnál. Az épületet a XIII. század elejére datálja. Az olasz kutatót Ricardo Baretti néven említi, de valószínűleg az 1980–1990-es években az Università di Firenze projektjeiben is részt vevő Riccardo Beretti építészről van szó.

Jelenlegi állapota

A rom jelenleg két nagyobb egységből áll: a szentélyből és a nyugati részből. A szentély dongaboltozatos szentélynégyszögre és a hozzá kapcsoló-dó, félkupolával fedett, félköríves apszisra osztható. A szentélynégyszög meglehetősen szabálytalan alaprajzú, a déli fal valamivel hosszabb az északinál, és nem is párhuzamos vele: a tér nyugat felé szélesedik. A szentélynégyszöghöz csekély beugrással csatlakozó apszis déli kapcsolódási pontja ennek megfelelően kissé keletebbre került, mint az északi. Ettől függetlenül az alaprajzon jelentkező anomáliák a helyszínen nem érzékelhetők.

Az apszis falán több, különféle alakú nyílás található. Északkelet felé egy hosszúkás, négyszögű ablak nyílik, amelynek nyugati része kiromlott. Keletről ez érintkezik egy befalazott, félköríves ablakkal, melynek alsó kávája alacsonyabbról indult, mint a négyszögűé, és magassága sem érte el az utóbbiét. A belső oldalon, ahol a vakolat is részben megmaradt, a nyílás lépcsősen tágul. A jobb ablakbéllet falazatában a korábbi félköríves ablak ferdén rakott téglái is felismerhetőek. Az apszis falszövete lényegében egységes, lapos téglákból áll, kivéve a külső fal apsziskupola fölötti egy méterét (kb. 16 sor), amely utólagos felfalazással keletkezett. Ez a felfalazás jól elválik a szentélynégyszög falától, amely ebben a magasságban mindkét oldalon befordul, míg ez alatt a korábbi falazattal kötésben van.

Ettől mintegy tizenhárom méterre nyugatra található a rom másik nagyobb egysége, a torony és a hozzá kapcsolódó mellékhajók. Az alaprajz itt is mutat enyhe szabálytalanságokat: az északi és a déli mellékhajófal is kissé délkelet felé indul, így nem pontos derékszöget zár be a nyugati fallal. A torony észak-déli irányban megnyújtott téglalap alaprajzú. Földszintje eredetileg a főhajó és a déli mellékhajó felé nyitott volt, de ezt idővel átalakították. A főhajó felé egy széles, félkör alakú ívvel nézett, amely valamikor beomolhatott, azután befalazták, és csak a közepén hagytak egy szegmentíves ablaknyílást (ma már ennek alja is erősen kiromlott).

Tamáshida, a templom keresztmetszete a tornyon át nyugatra, 2012

 

Tamáshida, a templomtorony nézete keletről, 2012

Észak felé a fal vastag és tömör, nyugati oldalán erőteljes repedés húzódik. Délre egy nagy, félköríves nyílás nézett, melyet a keleti oldalon szűkítettek. A nyugati kaput, mely a középvonalhoz képest kissé észak felé tolódik el, később befalazták, és csak egy kisebb, szegmentíves nyílást hagytak a közepén. A kapu meredek háromszögű kapuépítménybe mélyed, béllete háromlépcsős, mely a csúcsíves archivoltban is folytatódik. A bélletet egyszerű párkány zárja, mely egy kiugró téglából és alatta rézsűsen kialakított idomtéglából áll. A lábazati rész ma feltöltődés miatt nem látszik. Az öt emelet magas torony belsejét gerendák osztják szintekre, de ezek ma már nem hordanak padlózatot.

A torony két oldalán a mellékhajók nyugati indításai maradtak meg. Az északi mellékhajó nyugati vége egykor dongaboltozattal rendelkezett, mely a torony vonaláig tartott. A nyugati falon ma is látszik a homlokív, ahogy a boltozatindítás nyomai is megvannak az oldalfalakon. Ez alatt egy másik lefedési rendszer nyomai: gerendalyukak vehetők ki, amelyek sorozata a dongás részen túlnyúlik, így a főhajó árkádívsorának nyugati falpillérén is megtalálható. A dongaboltozat keleti végénél a déli oldalon függőleges csorbázat zárja le a teret. Az oldalfalakban különféle, részben kiromlott fülkék találhatók: a déli oldalon középtájt és a hajópilléren egy-egy közel négyzet alakú, ettől nyugatra nagyobb, kiromlott felületű; az északin a keleti felén egy nagyobb vakolt belsejű és ettől nyugatra egy alacsonyabb, szabálytalanabb alakú – de ennek belsejében is észlelhetők vakolatmaradványok. A nyugati fal közepén félköríves, rézsűs bélletű ablaknyílás található, melynek ívét átlós irányú téglákkal falazták. Az egykori dongaboltozat fölötti nyugati fal ferde lezárása a mellékhajó korábbi féltetős lefedésének felel meg. Itt azonban a fal nem teljesen eredeti: a torony tövénél húzódik az a falszakasz, amely a korábbi, laposabb téglákból készült, majd egy repedés túloldalán kezdődik a vastagabb téglás felület. Ebben az újabb falazásban nyílik az emeleti ablak, melynek külső és belső béllete is lépcsős, (mára már hiányos) lezárását egyenesen rakott téglák alkották. Ez az emeleti ablak a toronyfal és az oldalfal külső felülete közötti távot felezi, míg a földszinti az oldalfal belső felületéhez igazodik: így a kettő nincs egymással tengelyben. A dongaboltozat fölötti helyiség nagy, félköríves nyílással kapcsolódott a torony karzatszintjéhez.

A mai állapot többszörös átalakítás révén és hosszabb pusztulási periódusok során jött létre. A ma is tartó romosodási folyamat a II. világháborúval kezdődött, amikor az épület is megsérült. Ezt követően a toronyban vonóvasakat helyeztek el az északi falában húzódó hatalmas repedést ellensúlyozandó. A tetőzetet azonban évtizedeken keresztül nem javították, így az mára teljesen elpusztult. 1969 körül a szentély még mindig többé-kevésbé fedett volt, de a délkeleti kiromlás már megjelent rajta, és álltak még a torony tetőgerendái, középen tartva a keresztet, az 1982-ben megjelent fotón már csak a torony összeomlott tetőgerendáinak maradványai vehetők ki. Az épületrészt 1884-ben Bunyitay leírása szerint már kocsiszín-ként használták, de a Vasárnapi Ujság szerzője még úgy tudta, hogy a korábbi tulajdonos, a Baranyi család római katolikus kápolnaként építtette. Egybevág ez az 1827-es református feljegyzéssel, miszerint az épület végéből kis katolikus templom készült. A toronyról már 1827-ben feljegyezték, hogy magtárrá lett, és 1878-ban Rómer Flóris is ezt a helyzetet tapasztalta.

A XIX. század elején a birtok Névery Elekhez került, aki-től Bors Frigyes szerezte meg, „a szász hercegségnek ez időbeni bécsi követe, ki, mint a régi magyar vezér Némethonba kivándorlott utódának ivadéka, az ősök földjére” visszavágyott. Alighanem báró borsodi Bors (II.) Frigyesről van szó (1809-1881), és az ő fia, Bors (III.) Frigyes (1839-1909) készítette a Vasárnapi Ujságban 1856-ban megjelent rajzot. 1901-ben már Lipthay Frigyes (1865-1917) a tulajdonos, aki felesége, Lázár Margit (1872-1954) révén szerezte a birtokot; az asszony ugyanis Bors Rudolfinának (1845-1894), Bors (II.) Frigyes lányának volt gyermeke. Talán az idősebb Bors báró alakíthatott ki kocsiszínt az egykori szentélyből.

A templomrom jelene

Az első lépést a Bihar megyei Keményfok önkormányzata tette meg a községhez tartozó Tamáshida Árpád-kori templomának megmentéséért: köztulajdonba vette az épületet, és védett zónává nyilvánította az azt körülvevő területet. A „B” kategóriájú műemlékként bejegyzett istenháza jelenleg romokban áll, helyreállításához pedig annyi pénzre volna szükség, amennyi biztosan nem áll a község rendelkezésére.

A román stílusban épült templom sorsára vonatkozóan a pohár akkor telt be, amikor Lucian Silaghi, a Bihar Megyei Művelődésügyi Igazgatóság vezetője a helyszínen járt, és azt látta, hogy a tatárjárás előtt épült templom egy részét valaki tyúkólnak használja – mesélte el a Krónikának a község jegyzője, Sorin-Marius Sabău.

A tyúkokat a tulajdonos felszólításra kiköltöztette, a helyi önkormányzati testület pedig a következő ülésén elfogadta a köztulajdonba vételről, illetve az 595 négyzetméteres terület védetté nyilvánításáról szóló határozatot. A templom és a telek tulajdonjogi helyzete egyébként azért is volt homályos, mert az épület 1920-ig a helyi földesúr tulajdonában volt, tehát nem az egyház birtokolta. Liptay Frigyes báró leszármazottai azonban nem jelentkeztek, bár a restitúciós törvény alapján visszaigényelhették volna jogos tulajdonukat – mesélte a jegyző. A mostani döntéssel már hivatalosan is a község tulajdonában van a nagy turisztikai potenciállal rendelkező romtemplom, ám hogy ezután mi lesz a sorsa, még nem tudják. A védetté nyilvánított zónát egyébként az évtizedek során két magánház tulajdonosa vette birtokba udvar gyanánt, ám hivatalosan ők nem tulajdonosok. A jegyző a Krónikának azt bizonygatta, hogy a lakók jóhiszemű emberek, akik gond nélkül arrébb viszik a kerítésüket, ha a polgármester arra kéri őket.

2014. januárjában felröppent a hír, hogy felújítják a Bihar megyei Tamáshida (Tămaşda) Árpád-kori romtemplomát, hogy ott a jövőben kulturális központot alakítsanak ki benne. Erről Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke tájékoztatta a nagyérdeműt, miután a nagyszalontai szervezet segítségével sikerült 49 évre koncesszióba venniük az épületet a Pro Partium Alapítvány javára.

Pázmány Attila a falu református lelkipásztora így nyilatkozott a Krónikának: „A néphagyomány szerint török templom volt. Persze ez nem igaz, viszont azt tudjuk, hogy a 17. század első felében, amikor a törökök Váradnak tartottak, mecsetként használták a templomot. Mint megszentségtelenített helyet a 18. századi újratelepítéskor a magyar reformátusok nem vették igénybe. A ma álló református hajlék helyén építettek egy templomot maguknak, majd 1854-ben emelték fel azt, amelyet ma is használunk. Azonban arról is van adatunk, hogy az 1800-as években a helyi uraság családi kápolnaként használta a mai romtemplomot, és azért kellett új hajlékot építeniük a reformátusoknak” - magyarázta a lelkész.

Az egyház 2. anyakönyvében 1827-ből olvasható a bejegyzés: „A mostan fennálló nagy torony Tamásdán egy Abbatiának maradványa, mely Abbatia fundáltatott Szent László magyar király által és sz. Tamás apostol nevéről volt szentelve. Sok ideig fennállott virágzó állapotban, de végre a sok régi ellenséges időkben a török-tatár háborúkban és a kuruczok revoluciójában elpusztult. A templom fedél nélkül még 1764-ben fennállott. Harangjaiból a törökök ágyut öntöttek. Most a torony gravariummá lett. Mostan a régi templom végiből egy kis Catholicum templom készült.”

„Amíg itt, Tamáshidán is Magyarország volt, a templom tűrhető, használható állapotban volt. Amikor román uralom alá került a település, az uraságtól elvették a birtokát, felparcellázták, és nem törődtek azzal, hogy a területen egy műemlék található. Ráadásul úgy osztották fel a területet, hogy ez a magyar műemlék templom ma két magánháznak az udvarán fekszik.” Az ott lakók egyébként nem félnek a rom mellett élni, azt mondják, a templom évszázadok óta ott áll, és még sokáig állni is fog. Igaz, a második világháború után vastag vasmerevítőkkel összefogták a tornyot, hogy ne boruljon össze, ugyanis hosszában erősen végigrepedtek a falai. Pázmány Attila elmondta azt is, amerikai, magyarországi és megyei támogatásból lett volna pénz rendbe tenni a műemléket, ám a tulajdonjogi probléma miatt ez nem valósulhatott meg. A telek, amelyen a templom fekszik, magánterület, ám maga az épület az állam tulajdonát képezi. Amíg ezt a helyzetet nem sikerül tisztázni, nem lehet felújításra számítani, ugyanis a román állam nem költ rá. Tornyát jelenleg galambdúcnak, szentélyét pedig raktárnak, tyúkólnak használják.

A romtemplom Árpád-kori, az épület a cisztercita építészet hagyományát követte. Pontosan nem tudni, hogy mikor épülhetett, ám a román kori építészeti jegyek és a gótikus főbejárat jól láthatók. Alaprajza az 1260-ban épített nagydisznódi bazilikáéhoz hasonlít.

További kisfilmeket nézhetnek meg az impozáns templomromról: