Természeti, kultúrtörténeti és tájképi értékek a Körösök-völgye mentén

Körösvidék

Körösvidék

Híradás Ecseg-pusztáról

2020. szeptember 13. - Körösvidék

Benkő Gyula írását olvashatjuk Ecseg-pusztáról a Jászkunság, a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Szolnok Megyei Szervezetének kiadványában 1955. februári (II. évfolyam 1. szám) számában. A cikket teljes egészében, helyesírás javítása nélkül közöljük.

Ecseg-pusztáról szóló írásomat legfőképpen két időszerűség sugalmazta. Az egyik az- a lapok hasábjain mostanság ismételten olvasható híradás, mely arról szól, hogy a Természetvédelmi Tanács hol itt, hol ott védett területekké nyilvánított kisebb-nagyobb magyar tájegységeket, a másik pedig az, hogy éppen ezekben a hetekben rendezte a TTIT Hermán Ottóról szóló ünnepi megemlékezéseit.

tuzok_finta_sandor_rajza_herdboy_of_hungary_c_muvebol.jpg

Túzok Finta Sándor rajza HERDBOY OF HUNGARY c. művéből

Mindkét okból kényszerűséget éreztem az íráshoz. Egyrészt azért, hogy felhívjuk a Természetvédelmi Tanács figyelmét Ecsegre, mint olyan tipikus magyar tájra, ahol a Magyar Alföld régebbi formáját éppen a tizenkettedik órában talán még meg lehetne menteni, mertha elmulasztjuk ezt a pillanatot, visszahozhatatlanul elpusztulnak olyan sajátos táj- és életrajzi értékek, amelyek hazánk legkarakterisztikusabb vidékének, Alföldünknek szerves tartozékai voltak a múltban. Másrészt a Hermán Ottó-ünnepségekhez kiegészítésül szántam ezt a néhány színes képet,amely bizonyára híven tükrözteti vissza nagy magyar polihisztornak éppen Ecseghez fűződő írásaiban annyiszor és oly nagy szeretettei emlegetett élményeit.

A mai Ecseg-puszta csaknem teljes terjedelmében vármegyénk területére esett, mielőtt még Dévaványát Békés megyéhez nem csatolták. Túrkeve és Kisújszállás városok, továbbá Dévaványa és Bucsa községek között fekszik. Tágabb értelemben vett területe a tízezer kat. holdat is meghaladja. A pusztát északkelet-délnyugati irányban a Berettyó-folyó, északnyugat-délkeleti irányban pedig a kisuj szállás-dévaványai vasútvonal szeli ketté. Ez utóbbinak csaknem a középtávolában van az Ecsegről elnevezett állomás is.

Régi okmányok Ecsegről mint külön faluról emlékeznek meg, mely azonban máshol feküdt, mint a tanyaközpontból nemrégen kialakult Ecsegfalva. A régi leletek és a hagyomány szerint ugyanis a régi Ecseg a Berettyó egyik legnagyobb kanyarulatában, az ún. Templomzugban, annak déli részén állott, körülbelül szemben az egykori Putri-híddal. Maga a zug is a régi Ecseg-falu templomának romjairól vette volna elnevezését.

A falu valamikor a Túrkeve vonzáskörébe eső 16 falu egyike volt. Ezek a falvak, mint maga Túrkeve is, a Berettyó s nem ritkán a Tisza ártereinek egy-egy kimagasló hátán helyezkedtek el, s köztük Ecseg valószínűleg a folyó aránylag könnyebb átjárójánál feküdt, amit a Putri-híd helye is igazolni látszik.

herman_otto_ecseg-pusztan_finta_sandor_rajza_herdboy_of_hungary_c_muvebol.jpg

Hermán Ottó Ecseg-pusztán. Finta Sándor rajza HERDBOY OF HUNGARY c. művéből.

Régi irataink többször emlegetik Ecseget: így Zsigmond ecsegi osztály levele 1395-ben, Mátyás ecsegi határjáró levele 1446-ban és később is. A váradi regestrum szerint Ecseg a 15. sz. elején a pálosok birtokába került, s így egyházi birtokká lesz. Ecseget, mint falut, annyi más alföldi falu-társával együtt, a másfélévszázados török uralom pusztította el. Az elpusztult falvak idegenbe menekült lakói visszatérésük alkalmával már Túrkevében telepedtek le, s idézték elő ennek a városnak 1713 óta folytatólagos benépesülését. A puszta, mint a Hortobágy-pusztához déli irányban térszínileg és vízrajzilag is szorosan kapcsolódó, hatalmas legelő, később, a 18. sz.-ban a Vallás-alap tulajdonába került, s ettől évszázadokon át főként a túrkeveiek bérelték. Éspedig egyrészét a közbirtokosság, másrészt pedig a módosabb gazdákból (Ácsok, Kenézek, Gajzágók, Györffiek, Hajdúk, Debreceniek, Kuszkák, Mihályiak, stb.) alakult legeltető társulat. Végül 1927-ben az ecsegi bérelt területből Túrkeve megvesz 5446 magyar holdat, vagyis 4085V2 kat. holdat. A megvett legelőrészen most már nemcsak jószágot legeltettek, hanem kaszálókat is jelöltek ki, amelyeket a város bérbeadott. A legelőkből később a városgazdaság részére területeket törtek fel, éspedig kb. 400 m. holdat szántónak, 15 m. holdat kertnek, közel 2OO holdat pedig erdősítés céljára. Így egyre jobban és jobban veszített Ecseg ősi jellegéből, s a híres ecsegi pásztorélet is mindinkább színehagyottabb kezdett lenni, ősi madárvilága is lassanlassan pusztulóban volt, de még mindig olyan maradt állatvilágát és pásztoréletét illetőleg, aminőt hazánk egyetlenegy vidéke sem tudott felmutatni, még maga a Hortobágy sem. Bár ennél területileg jóval kisebb volt, s ezért „kis-Hortobágy"- nak is nevezték Ecseget, mégis míg a nagy Hortobágy-pusztát az igen kisvizű és kanyargós Hortobágy-folyó (?) szeli át, addig a kisebb Ecsegnek egészen sajátos jellegét, különösen madárvilágát és haléletét tekintve, a jóval bővebb vizű, kanyarokban, zugokban gazdag Berettyó vize adta és adja meg. És talán éppen ezért poétikusabb, kicsiben is többet adó és így jellegzetesebb alföldi táj Ecseg, mint a Hortobágy, Még azt sem mondhatjuk, hogy „sűrített Hortobágy". Mertha talán, hogy csak ezt említsem, kevesebb százezer vadlibája is volt és van Ecsegnek, mint a Hortobágyiak, de kis területen Ecseget is ezernyi-ezer keresi fel minden ősszel és tavasszal. Túzok dolgában pedig sokkal gazdagabb. Magam még a harmincas években, különösen ősszel, 60-80-as csapatokat naponta láttam. Tapasztalatom és hallomásom szerint fez átvonuló darvak is szívesebben pihennek meg Ecsegen, mint a Hortobágyon. Ezekből ugyancsak a 30-as évek közepén egyszer 200-as csapatot találtam, amely ott tartózkodott napokig is, de 10-15 darabot hetekig láttam Ecsegen nem is egy alkalommal.

És ha már Ecseg madárvilágánál tartunk, hadd említsem meg már itt, hogy alföldi szikeseink, mocsaraink, legelőink számos jellegzetes madárfajtája gyönyörködteti a nagy pusztai csendben Ecseg szerelmeseit. Száz meg száz pacsirta, seregély, bíbic, lütyő. Nagy számú vadruca, csicsiri, sárgabillegető, gém, gólya stb. ad színt Ecsegnek. Sőt nem egy alkalommal egy-egy holló-párt is megfigyelhettem. A gémeskutakat nappal ölyvek, éjjel baglyok ülik meg, utóbbiak köpeteit halomszám lehet gyűjteni ott, a gém alatt, hogy beigazolódjék egérpusztító, hasznos mivoltuk. Ecsegpuszta életének egyik színes tollú, lelkes írója, Finta Sándor, akiről később még szó lesz, így jellemzi Ecseg madáréletét: „alapos tanulmányozásukra még keresve sem lehetett volna alkalmasabb terepet találni, mint Ecseg. Mocsaras folyója miatt valóságos paradicsom volt ez a madaraknak, különösen a költözőféléknek. Ezeknek a szárnyas vándoroknak pihenésre volt legnagyobb szükségük, s éppen ezt találták meg a víztől csaknem körülzárt Ecsegen". Nem csoda tehát, hogy 40 éve elhunyt, világhírű ornithológusunk, Hermán Ottó, aki egyben magyar faunánk más területén is a legfáradhatatlanabb adatgyűjtő volt, részben a madár-, részben a magyar pásztorélet megfigyelése végett több éven át kereste fel Ecseget, ahol még igazi, ősi jellegében mutatkozott madár, gulyás, csikós, juhász, ménes, gulya. írásaiban több helyen hivatkozik erre. „1892. augusztusában — írja — elindultam Túrkevébe. Túrkeve polgármestere, Kenéz Béla, hivatalosan értesített, hogy a hatóság és a polgárság a legnagyobb örömmel vár, s felajánlja a vendégszeretetén kívül legbuzgóbb közreműködését is... Kupa Árpád várt a vasútnál." (Ez a Kupa Árpád útbiztos volt, kinek Hermán Ottó egyik munkájában, mint adatgyűjtő társának, külön is köszönetet mond.) „Másnap — folytatja Hermán Ottó — látogattunk el Ecseg legendás pusztájára. Ez a puszta még érintetlen ős-legelő. S ami ősi zamatú pásztorélet akad, az leginkább itt található... Az ún. Kóréh-zugban állapodtunk meg... Innen átvágtunk a Bokros-zugon, hol Finta Miklóst, a számadógulyást és csikóst, egy pompás magyar embert vettünk a kocsinkra és elhajtottunk a kunyhójához... az öregnek csakúgy ragyogott az arca, igazán gavallérasan viselkedve mindent a legnagyobb szívességgel ide adott, pénzt nem fogadott el a világért sem. „Másutt meg így emlékezik meg: „Túrkeve városa egykori számadó-gulyása, Finta Miklós, nagyon ragaszkodott hozzám". És a „Madarak hasznáról és káráról" szóló ragyogó könyvében Hermán Ottó talán éppen a Finta Miklós kunyhójáról írja: „Az Ecsegpuszta cs pásztora megtűri és szívesen hallgatja szavát a füstfarkú madárnak, mely jobb híján kontyos-kunyhója szelemenjén fészkel."

És ezzel a Finta Miklóssal térhetünk át a fentebb már futólag említett tinta Sándorhoz, Ecseg-puszta messze földre, Kaliforniába szakadt szerelmeséhez, a régi pusztának ma is élő, írónak is nagyszerű fiához. Mert ez a Finta Sándor valójában híres szobrász, akit Hermán Ottó fedezeti fel Ecsegen, mint kis 12 éves csikósbojtárt, no meg kiváló madármegfigyelőt és minden irányban igazi őstehetséget. Kiemelte á pusztáról, elősegítette továbbtanulását és aztán szobrásztehetségének teljes kifejlődését. Finta Sándor, már mint jónevű szobrász, közvetlenül az első világháború után költözött át az Óceán túlsó felére. Jelenleg is, 73 éves kora ellenére, még ereje teljében levő alkotó, magyar hazáját forrón szerető művész; nem régen leplezték le egyik mesteri alkotását, Kossuth Lajos szobrát is. Az Ecseg-pusztán fiatalkorában átélt élményeit „Herdboy of Hungary" c. saját, pompás, humoros rajzaival díszített, remek kis munkájában írta meg még a 30-as esztendőkben, amelynek azóta angol-magyar kétnyelvű kiadása is megjelent magyar részben ,,A kis bojtár" címmel. Ecsegre — — írja — mint csínyttevő, rakoncátlan kis diákot 9 éves korában apja vitte el nagybátyjához, az öreg Finta Miklóshoz, hogy az ősi pásztor Finta-család majd eggyel több híres csikóst tudjon felmutatni.

A kis bojtár" több mint száz oldalon ifjúságnak szánt, de felnőtt részére is ritka élvezetes, kedves olvasmány, magyar fordításában is ízesen, kitűnő magyarsággal megírt munka. Megeleveníti a régi Ecseg-pusztát az olvasó előtt: a pásztoréletet, a vadliba-vadászatot, a túzok-hajkurászást, a pusztai vihart, a madárvilágot stb. A kis munka megindító emléket állít elválhatatlan öreg társának, a pusztai méneshez kicsapott, kimustrált versenylónak, a „Mocskos"-nak. „Tudtam — írja Finta Sándor, mikor végleg búcsúzik Ecsegtől — hogy álmaimon kívül sohasem fogom látni többet azt a drága, esetlen" lovat... Megfogadtam, és eme fogadásom ime meg is tartom, hogy a Mocskos emlékét, elválásunk tragikus fájdalmát soha, életem legragyogóbb élménye sem fogja elhomályosítani. Soha nem volt még fiúnak olyan pajtása és lónak nagyobb szíve ..." Itt, Ecsegen szövődött a messzi idegenbe szakadt ecsegi csikósnak, a híres szobrásznak és a 40 éve elhunyt Hermán Ottónak, a magyar természettudomány büszkeségének ismeretsége is. „Egyik nap — írja Finta Sándor — büszkén közölte velünk, ecsegi pásztorokkal Miklós bátyám, hogy értesítés jött egyenesen Hermán Ottófól, hogy Ecsegre számít jönni, s a költöző madarakat akarja tanulmányozni. Mikor végre megjött a pusztára, odáig voltam az izgalomtól... Hermán Ottó rendkívül magas volt, nagyszakállú, bozontos hajú, 60 év körül járt... A többi társaim előtt olyan fura és kacagnivaló kunyhóm az ő számára nagy csudálat tárgya volt; „Ennél érdekesebb múzeumot méé nem láttam!" — mondta lelkesülten. Idomított csókáim a fejem körül röpködtek, a rókám is előkocogott, a darum sivítani kezdett -. : ," „Hermán Ottó könyveiből és jegyzeteiből tudományos módon tanított a madártanra, s én meg cserében felfedtem előtte a rét minden titkát. Valahány füves zsombék csak volt, ahol madarak fészkeltek, azt mind meg akarta nézni... Szomorú nap volt részemre az, mikor a hosszú, szép nyár végén el kellett mennie a pusztáról. Neki adtam teljes gyűjteményemet: a tojáshéjakat, a tollakat, fészkeket és ráadásul egy csomó kalitkás madarat is. Ö meg cserében megígérte, hogy egy olyan csomag tudományos művet és megfigyeléseim feljegyzésére néhány szakfüzetet fog küldeni..; „Azután csak tanulgass erősen azokból a könyvekből, amiket küldök, te fiú!" — mondotta Hermán Ottó,, amikor utoljára állottunk meg a kis kunyhó előtt... „Vezesd gondosan a jegyzeteidet, s mikor a jövő nyáron visszajövök, megegzaminállak...'' Kezet fogott velem, s jól megszorította. Mivel könnybelábadt a szemem, nem láthattam a távolodó furcsa alakot, de bizony még azután is könny szökött a szemembe, valahányszor csak az én öreg barátomra gondoltam. Annál jobban felderültem azonban, mikor megérkezett a nagy csomag s vele együtt a hosszú kísérő levél." Másik esztendőben Hermán Ottó ismét felkereste Ecseget. Ez alkalommal még jobban megszerette Finta Sándort. Búcsúzáskor így szólt hozzá: „Ide figyelj, Sándor! Olyan fiúnak tapasztaltalak, aki munkádban dicséretes vagy. Tehetséged van, értelmes vagy, s ha egész életedre itt maradsz csikósnak távol a város előnyeitől, az veszteség lesz neked is, a társadalomnak is. Segíteni akarok rajtad, hogy tanulhass, s megpróbálok ösztöndíjat szerezni a középiskolában, ahol előbbre jutsz a tudományban." így lett Finta Sándorból, Ecseg-puszta csikós fiából híres szobrász és pompás író. Ez a Finta-család a legrégibb és leghíresebb csikós-gulyás família volt Ecsegpusztán. Van vagy 25 éve, hogy először találkoztam az akkor még deli tartású, fekete hajú híres ecsegi számadóval, Finta Péterrel a Kóréh-zugban felállított kunyhója tájékán. Könnyű volt odatalálni. Hiszen messze kilóméterekre ellátszott a sima horizonton, valóságos iránymutató volt a nagy pusztaságban az ő kunyhója. Túl és innen „a Finta Péter kunyhóján", jobbra vagy balra „a Finta Péter kunyhójától" — így szólt legtöbbször az eligazítás, mert a kunyhó talán előbb volt ott, mint maga Ecseg-puszta Azt mindenki ismerte. Huszonöt éve! Azóta sem láttam öreg Finta Péter bátyámat. Most azután, ennek az esztendőnek első napjaiban, cikkem megírása előtt felkerestem túrkevei takaros kis házában, ahol több mint félszázados pásztorkodás után nyugalmának napjait élvezi. Még frissen, jó erőben találtam őt is, feleségét is. Szívesen és hosszasan elbeszélgetett mindenről, a régi Ecsegről, a pásztoréletről, Hermán Ottóról, híres pásztorokról, apjáról, nagyapjáról, Finta Sándorról, saját élete soráról. Már 14 éves korában kisbojtár volt Balián, a gyomai határban. Ecsegre 15 éves korában került, s egészen a második világháborúig ott volt számadógulyás. Katona csak 16 hónapig volt a híres jászkun-huszároknál, akiknek ezrede akkor Kecskeméten feküdt. Innen tulajdonképpen maga Hermán Ottó szabadította ki. Édesapja, a híres Finta Miklós ugyanis 1896- ban az ezredéves kiállításra csak úgy volt hajlandó felmenni Budapestre, hogy ott hónapokon keresztül bemutassa az eredeti pásztoréletet, ha ugyanakkor legmegbízhatóbb bojtárját, saját fiát hazaeresztik, hogy vigyázzon a gulyára. Ezt azután Hermán Ottó illetékes helyen el is intézte. Az első világháború ismét katonának szólította. Most azonban már a nehéztüzérek lovait lovagolta, de kevés ideig. A bukovinai frontról betegen került haza, s többet nem is ment vissza katonáékhoz. Sokat mesélt a régi pásztor-társakról is. Hét számadó volt akkor Ecsegen. Ezek: ö maga, Finta Péter, Csató Sándor, Sós Imre gulyások, Fürge Imre csikós „a nagy gazdák"-nál, továbbá Nagy Sándor kondás, Szilágyi Kálmán juhász és Hollósi Ferenc csikós „a közös"-nél. A számadónak rendesen két bojtárja volt, egy nagy (kb. 25—30 éves) és egy kis (kb. 14—15 éves) bojtárja. Az öreg számadó fizetése 200 Ft készpénz, húsz köböl búza, egy hold kaszáló és 5 hold legelő volt. Ebből kellett neki a két bojtárt is fizetnie, akiknek járandósága fejenként 2—4 köböl búza és 40—50 Ft készpénz volt. „Igaz, hogy — amint mesélte — akkor 15 Ft volt egy bunda, 7—8 Ft egy szűr és 6 Ft egy jó csizma ára". A kosztolás bizony egyhangú volt. Reggel: tej, túró, ritkábban szalonna; délben: öregkása, öregtészta, paprikás krumpli, néhanapján, inkább „hulláskor", birkapaprikás; este: süitlebbencs, ismét néha bürgetest és elég gyakran haí, amit ott fogtak ki a Berettyóból az ecsegi halászok. No, meg néha elfogták a fiatal vadkacsát is a zsombékokban. Akadt egyszer-másszor bíbic- vagy rucatojás is. A főzést az asszony végezte. „Csak sütni jöttem haza, hetenként egyszer, — szólalt meg Etel néni is — máskor én is mindig kint voltam a pusztán, ott, ebben a kunyhóban." S ezzel elővett egy jól sikerült felvételt Finta Péter híres kunyhójáról. „Nem is adjuk oda senkinek. Szétszedtük a deszkáit, behozattuk ide Kevibe, s ez lesz a koporsónk fája is" — mondta Etel néni, s ekkor megcsapott a puszta szeretetének meleg szele engem is... Sokáig hallgattunk ... Mert ők ketten egy egész életet éltek le ebben az öreg pásztorkunyhóban, én meg 11 éven át minden ősszel, vagy tavasszal, amikor a gulya-ménes már vagy még nem zavarta meg a puszta mélységes csendjét, egy-egy egész héten át itt húzódtam meg csatangolás közben, esőtől-széltől védve magamat, vagy itt ütöttem fel leshelyemet túzokra, vadlibára vadászgatás közben. Ilyen Ecseg-puszta! Csak egyszer kell látni csendes őszi napon — összeverődött túzokfalkával, vagy délibábos tavaszi meleg napon, pacsirták érkezésekor, tavasziőszi vadlibahúzáskor vagy éppen daru-vonuláskor — és soha-soha el nem lehet felejteni az Alföld igazi szépségét s benne Ecseg báját. Még van belőle valami. Bár törik-törik őslegelő-gyepét, bár itt is, ott is leszelnek belőle kisebb-nagyobb területet rizsnek, de még ki lehetne hasítani 3—4 ezer holdat ebből a nagy határból, hogy a tizenkettedik óra utolsó percében, mint védett területen megmenthessük magunknak, ha kicsiben is, Európa egyik legjellegzetesebb táját, o régi Magyar Alföldet. Éspedig most, ma, mert holnap talán már késő!

Az eredeti cikk itt tekinthető meg!

A bejegyzés trackback címe:

https://korosvidek.blog.hu/api/trackback/id/tr7916183600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása