Régen jelentkeztünk blogbejegyzéssel és még régebben válogattunk Dr. Bereczki Imre kéziratos gyűjteményéből. Ebben a zavaros mindenféle haszontalan információval megterhelt online térben üdítően hatott átolvasni a régész, helytörténész kéziratos visszaemlékezését a hajdani templomos faluhelyekről, amelyek még életében élénken éltek a környék "öregjei" emlékezetében. Vajon mi, a ma itt élők fel tudunk e már ilyen emlékeket idézni? Kétlem! Nekünk is már csak ismereteink vannak, hallomások, amelyeket édesapáink mesélhetnek el, ha még egyáltalán emlékeznek rá! Ehhez azonban kell egyfajta "furcsa kíváncsiság", érdeklődés a múlt iránt, amely rohamosan törlődik napról napra az ember emlékezetből. Továbbra is missziónknak tarjuk a Körösvidéken fellelhető "múlt" megismerését, megmentését, hiszen mennyi minden van még, amit nem láttunk, hallottunk! Ez úton is ismét köszönjük Szalay Ágnes áldozatos munkáját! Olvassuk hát közösen eme nem mindennapi visszaemlékezést!
Tanulmány. Kézirat. Dévaványa, 1965. XI. 5. – BHGL – Kézirattár. Leltározatlan.
Nincs módomban, hogy végigjárjam képzeletben valamennyi faluhelyet, amit a néphagyomány említ az Óberettyó meg a Sebes-Körös mentén. Kérdés azonban, hogy szólhatok-e róluk mikor nem a történettudomány hivatalos módszerével közelítem meg a kérdést, hanem a pusztán élő nép fiaitól szereztem adataimat, s a szántóföld, néha meg a legelő mutatja meg, hogy mi igaz abból, amit a nagy sikóti pusztaságon beszél egymásnak a szántóvető paraszt, a jószág után ballagó pásztor, az árkot ásó kubikos, az egész évben kinn lakó csárdás, az eke után bukdácsoló béres, meg a pusztát kerülő csősz. Tőlük szedtem össze évek során ezeket.
Talán nem vétek a történetírói etika ellen, ha a sort azzal a professzorral kezdem, akinek írása tizenhárom éves koromban felkeltette érdeklődésemet a Nagykunság meg a két Sárrét iránt. Győrffy István volt ez, a karcagi születésű néprajzprofesszor, aki haláláig a nép fiának vallotta és érezte magát. Munkásságát folytatta atyafia Győrffy Lajos túrkevei főjegyző-tanár és Győrffy István fia, Győrffy György, a Történettudományi Intézet munkatársa. Előbbi a tiszántúli falvak török világ alatti lakosságára nézve nyújtott értékes adatokat, utóbbinak Magyarország Árpád-kori földrajzáról írt munkája igen becses.
Táltos… boszorkány… Hogy kerülnek ezek a történettudomány eredményei mellé? Kedves hallgatóm, ha felkeressük a csudaballai templomhelyet a Fenék-ér partján, őszi mélyszántáskor, látjuk, hogy mennyi koponyát, embercsontot fordított ki a földből az eke. Ugyanígy van az ösvényi faluhely templománál is, a füzesgyarmati határban, a régi karcagi út mellett. Meg a cserepesi Csonka torony tövében, a Sósszeg-ér partján. A balai templomot boszorkánytanyának állította a dévaványai Séllei Lajos, aki ifjúságát olyan világban élte, mikor a bécsi egyetemet végzett orvos nem tudott megélni az írástudatlan veszett doktor mellett. A Fenék-ér és Kengyel-ér partján patkó alakban húzódó csudaballai faluhelyen jól ki lehet venni a házak helyét, az Árpád-kortól a kuruc korszak végéig. Talán száznál is több van. A táltos pénzét a szeghalmi Kettős halomban említette az öreg Patai János szeghalmi ember Kádár Gyula ványai gulyásnak. Ha az arra vetődő utasember megvizsgálja a Kettős halom környékét, sok Árpád-kori edénycserepet, s itt-ott téglákat talál. Faluról sem a történetírás, sem a néphagyomány nem tud e helyen. Akkor lehetett itt falu, mikor a pogány táltosok világnézete és tekintélye viaskodott errefelé a „szent” király rendeletével. A mágori halomról azt mondják a vésztőiek, hogy klastrom állott a tetején, a „csóti kolostor”. Itt őrizték rabságban Báthori Gábor erdélyi fejedelem lányát a veres barátok. Békés megye első történetírója, Haan Lajos azt állítja, hogy a mágori templom tornya volt Békés megye legmagasabb építménye. A Báthori-lányról szóló história nem felel meg a valóságnak, hiszen másik helyről is ezt mondja a mendemonda. De hogy a mágori „csóti kolostor” nevezetes hely lehetett, kitűnik abból, hogy III. Béla király udvari történetírója, akit általában csak Anonymus néven emlegetnek, nemzetünk ősét is Mágornak nevezi. Aligha tévedek, ha azt feltételezem, hogy az ő idejében még élt Mágor nevű jeles ember. Mágor falu a „csóti klastromtól” északnyugatra feküdt. Csak a „Csóti laposs” választja el attól. A felszínen található cserepek szerint a kolostor régibb volt a falunál. 1962. szept. 2-án Varga Zsigmond, a vésztői „Aranykalász t. sz.” dolgozója mutatott a faluhely nyugati végén egy kutat, amit valamikor ő ásott, s kútásás közben tégla bolthajtásra bukkant. A helyszínen megmutatta, hogy a kút oldalában hol van a bolthajtás. Nincs okunk kételkedni benne,
Sokkal hihetetlenebb dolgot mesélt 1943. nyarán Finta Péter túrkevei gulyás az ecsegi falu harangjáról. Itt állott a Templomzugon a múlt század végéig Ecseg falu temploma az Óberettyó magas partján. Péter bácsi suttyókorában, vagyis 1890 körül lehetett a fala olyan egy ölnyi magas. Egyértelműleg így vallott róla a három Hollási testvér, Ferenc, István és Imre, kevi gulyások, meg Bartha István juhász is. Finta Péter bácsi azzal toldotta meg ezt az adatot, hogy a templomzugi kútban a Barát laponyag partján van az elpusztult falu harangja. A gulyások ki is akarták húzni, de egy nagy béka ráült és nem engedte. Ennek a pásztorregének a gyökerei megegyeznek a székely hitvilágban szereplő harang sorsával, amit a vízi király őriz. Ezt az egyezést nem tarthatjuk véletlennek, hiszen a nagykunsági anya ma is azzal igyekszik távol tartani gyermekét a kúttól, hogy belerántja a nagy béka. A túrkevei gazdák az ecsegi templom föld feletti tégláiból a gulyajárás kútjait rakták ki, mikor a tölgyfadeszka bélelést felváltotta a tégla. Majd 1928-ban Vargha László, Győrffy István tanársegédje kiásatta a templomalapot is. Azóta boldog-boldogtalan kincset keres azon a helyen, s úgy szétszedték az alapot, hogy az alakját sem lehet már kivenni.
Ősmagyar személynevet őriz Torda falu neve is. A falu Szeghalom, Csökmő és Vésztő között feküdt. Temploma azon a halmon állott, Amelyikbe Péter András szeghalmi bíró és földbirtokos, a szeghalmi gimnázium alapítója, családi kriptáját építtette. Körül is ültette annyira orgonabokrokkal, hogy az arra járó utasember őszi lombhullás után se lát keresztül rajtuk. Alkalmasint azért temetkezett ebbe a halomba, mert az ősmagyarok példájára halomba kívánt temetkezni. Ezt mindenesetre elérte, de alighanem elütötte a régészeket attól, hogy eldöntsék: ezen a Tordán, vagy a közeli Bihartordán volt-e az a kolostor, amiről megállapítja Karácsonyi János, Békés megye történetírója, hogy „Torda monostoros hely volt.” Ennek ellene mond a halom kis kiterjedése, a kevés lelet, meg a szomszédos csóti kolostor közelsége is. A tordai halom puha földje megkönnyíti a kutatást, de maradt-e valami a földben a templomalapból, vagy mindent kiszedetett az öreg Péter András? Erről a területről jegyzi fel Békés vármegye jegyzőkönyve, hogy Csuba Ferenc, a magát táltosnak mondó békési szélhámos, ide csalta ki a csökmei elöljáróságot azzal, hogy megszerzi nekik azt a kincset, amit egy nagy kani [sic!] sárkány őriz a rétben. Persze, nem ingyen dolgozott, jól megfizettette őket. Hogy a jámbor csökmeiek ennyire hittek Csubának, abban része volt annak is, hogy remekül tudott verset rögtönözni, nótát komponálni, szemét forgatni. Az írás megjegyzi, hogy Csuba itt holmi csontokat is mutatott a csökmeieknek. Ez a csont pedig nem lehetett más, mint az elpusztult Torda falu embereinek és állatainak a csontja. Minden bizonnyal volt ott edénycserép meg vastárgy is, amit Csuba mutatott, mint ahogy 1962. október elején magam is észleltem a tordai halom környékén ilyeneket. A traktor azonban igen összetört minden összetörhetőt. A „csuba” megjelölést azon a tájon ma is olyan emberre értik, aki nem egészen beszámítható.
Sokat kubikolt a füzesgyarmati határban Mészáros János bácsi, aki később munkásköri elnök is lett Gyarmaton. Jól megjegyezte az öreg kubikosok nyomán nemcsak a gyarmati faluhelyeket, hanem olyanokat is, amit csak a néphagyomány említ. Ilyen pl. Peterke falu Füzesgyarmattól keletre.
A szívós füzesgyarmati néphagyomány két falu helyét is tudja Cséfánban. Az öreg K. Papp János, 76 esztendős parasztember, aki egész életét ugyanabban a tanyában élte le, mutatott a tanyája előtt egy helyet, ahol a régi cséfáni templom volt. 1964. okt. 5-én valóban meg is találtuk a mészhabarcsba helyezett templomtéglákat a tanyától pár száz méterre, délnyugatra.
Hogy azonban ne csak mindig a templomról beszéljünk, megemlítem még az öreg K. Papp János menyének a tudósítását is, aki azt mondotta, hogy a tanyától északkeletre néhány száz méterre állott Cséfán falu, egy odvas fűzfával benőtt ér partján. Templomnak, temetőnek itt semmi nyoma. Akkor épülhetett a cséfáni templom, mikor a magyarság állandóan változtatta a helyét. Otthagyta a falu a templomot, úgyhogy a király erővel telepítette vissza a templom tövébe.
Elég cifra példa erre a szomszédos Balkán is. Papp Józseftől, a művészkedő szeghalmi méhésztől hallottam, hogy az első háború után Szeghalmi-Szennovicz Gyula elemi iskolai igazgató ásatott velük , mint ingyenmunkásokkal a balkáni halmon. Őszi mélyszántás idején két ízben is hatalmas férficsontvázak maradványait szedtem össze a halom tetején. Tégla is került elő ugyanonnan. Házhelyek azonban nem mutatkoztak a közelben. Csak a halomtól keletre nyitott szikjavító bányában jött elő néhány népvándorlás kori cserép. Miféle falu temploma lehetett akkor a balkáni halom tetején? Azt mondta Hegyesi Gyula, a szeghalmi tanács elnökhelyettese, hogy a halomtól északra, a szeghalmi „Kossuth t. sz.” üzemegysége mellett van a falu helye. Tényleg, a halomtól északkeletre, a t. sz. birkahodálya mellett nyitott bányában néhány Árpád-kori cserép került elő. Más semmi. Évekig tartott a nyomozás a falu után. Még egy nyom volt. Dévaványán említette Gyányi Laci bácsi tókerti csősz, hogy Balkán falu a Balkáni halomtól délkeletre, a Sertés-ér partján volt. Sok Gyányi él ma is Dévaványán meg Füzesgyarmaton. Azt írja róluk Haan Lajos, hogy Kerekiből jöttek a török világ alatt Balkánba. 1964 őszén végigkutattuk a Sertés-ér partját. Jó ötszáz méterre haladhattunk már, mikor a régi Emődi-tanya és a Sertés-ér közt apró halmokat vettünk észre. A halmok teteje terítve tégladarabokkal, cserepekkel, állatcsontokkal. Szép négyszögletes árkolás vette körül őket. Itt már egyenesen húzódik a házak fala. Sőt, ki lehet venni az egyes helyiségeket is. Ez volt a szoba, ez a konyha, ez valami kamraféle helyiség. Mintha csak a múlt héten hagyták volna itt a lakói, s nem jó háromszáz esztendeje. Ezek az árkolások azok, amikről azt mondotta 1657-ben Pardi István balkáni lakos, hogy ez a Simon Gáspár kertje, ez a Szőke István kertje. S a falu helyét azóta sem szántották.
A Nagysárrét vidékén a nép emlékezete a török világ elejéig nyúlik vissza. Legalábbis ez az az idő, amikortól a nép határozott adatokat állít egy faluról. Jó példa erre Varsányegyház a dévaványai határban. Ezt a falut mindig lakatlannak tudja valamennyi helytörténész. Csak a helyi hagyomány mond többet róla. Azt állította 1951-ben Csatári Gyula 81 éves varsányháti földműves, hogy kicsi falu volt, mindössze két sor házból állott. Ott van a helye Varsányháton a Katona András-féle tanya déli oldalánál. Mégis csak tíz év múlva találtunk rá a falu házaira. Egy őszi mélyszántás fordította ki a házhelyeket. Akkor már nem élt Csatári Gyula bácsi. A fia, Elemér fogadott. Nagy diadallal vágta ki: - Ott volt a falu a Katona-tanyánál, egy kis ér partján. Varsányegyháznak hívták. Úgy pusztult el, hogy mikor meghallották a varsányegyháziak, hogy a magyarok Mohácsnál elvesztették a csatát, és a király is elesett, nagyon megijedtek. Otthagyták a falut, és elszaladtak Gyöngyösre. – Akár tetszik a történettudomány hivatásos kutatóinak, akár nem, ebben az esetben a néphagyomány többet tud egy faluról, mint az oklevelek. Nem csak a falu házainak a helyszínen észlelhető helye miatt, hanem egy másik adat is sejteti, hogy Csatári Elemér igazat mondott a varsányegyháziak menekülése esetében. 1963 nyarán a szomszédos Póhalom telkén a talajjavítás alkalmával egy több ezer dénárból álló kincslelet került elő. Közvetlenül a mohácsi vészt megelőző időkből valók. Alighanem akkor ásta el a földbe a tulajdonosa, mikor a török elől menekült. Azután nem is jött vissza többé. Akárcsak a varsányegyháziak.
Simasziget temploma ott állott a Dévaványáról Szeghalomra vezető út mellett, a Tógáton kívül. Úgy említette valamikor Dékány Ferenc szűrszabó, hogy a törökök mecsetté alakították át ezt a kis templomot. Valami 28 éve a fellelkesült ványai fiatalok kiásták a templom terméskő alapjait. Többet mondhat erről Szilágyi Lajos dévaványai órás, aki az áskálásnak egyik értelmi szerzője volt. Ma is fiatal ember még Baics Sándor, az ottani földműves szövetkezet kocsisa, aki mint kisgyerek sokat lépegetett annak a téglajárdának a maradványain, ami a simaszigeti falu házaitól a templomhoz vezetett.
Ott van Csejt az endrődi határban, a Holt-Berettyó partján. Úgy értesített Sűrű Csejten [sic!] Földvári Józsi bácsi a nyáron, hogy az a kis halom a templom dombja, ami az ő tanyája alatt emelkedik. Sok cserépbogrács-darabot szedtünk ott össze. Többet is mondott. Arra, Túrkeve felé, a Lengyel István tanyájában van egy istálló, amiben van olyan anyag, amit a csejti templomból építettek bele. Mikor betoppantunk Lengyel István tanyájába, nem csak a templom tégláiról tudott, hanem Karácsonyi János háromkötetes Békés vármegye története c. munkáját húzta elő. Hozzátette, hogy az istálló fundamentumát a nagyapja idejében rakták a csejti templom tégláiból. Aki arra jár, megnézheti.
De hát kérdezheti a pontos kutató: - Nincs ezen a vidéken semmi, ami azon a helyen áll, ahol megcsinálták száz meg száz évvel ezelőtt? Megnyugtatom az újítás lelkes híveit: - A föld felett nincs. Itt csak újabbnál újabb épületek vannak. Csak messze lenn délen, a két Körös közt emelkedik hatalmas téglatömegével a gyulai vár. Az Óberettyó mentén csak egy 7-8 méteres kis falcsonk áll a szerepi határ Sósszeg nevű részén. Csonkatoronynak hívják ezt ott a hosszúhátiak. A valóságban a régi Szerep templomának, vagy tán kolostorának a falából való. Csodálatos, hogy nem omlott össze, pedig elég meredek lejtőn áll.
Szóljunk még a körösi átkelőhelyről; Bánréve faluról a mezőtúri határban, a két templomos Túrkeddről Túrkeve alatt, a hozzáférhetetlen rétségbe települt Márialakáról Kisújszállástól délre, a csót-mágori kolostorhoz tartozó Kótról, Vésztőtől keletre. S végzem Kézával, a román határ mellett Mezőgyán határában. Innen származott Kun László udvari történetírója, az a Simon mester, aki a magyarokat a hunoktól származtatta. Valamikor ez a faluhely is Nagy-Szalonta hatalmas határához tartozott. Meg is emlékezik róla a többi szalontai faluhellyel együtt Arany János:
„Keszi, Kéza, két Vásári,
Gyarak, Vimer, Simonkerék,
Kölesér, Panasz, hol minden
Templomhelyet jól ismerék.”
Jó csomó falu helyéről nem szólottam. Nem az volt a szándékom, hogy tudományos alapossággal beszámoljak minden bejárt faluhelyről, hanem hogy rámutassak: íme, a tudatlannak állított népnek is van olyan tudománya, amit a műveltek sem tudnak, de hasznát vehetik. A faluhelyek számbavételének az elején tartunk még. A gazdaságtörténet számára nélkülözhetetlen forrásanyag fekszik a sok ezer falu és középkori tanya helyén.
Nem lévén e hely a régészet hivatalos fóruma, a faluhelybejárás régészeti eredményeit nem méltatom. Mindössze két kis néphangszerre utalok, amik felderítő útjaimon hozzám kerültek. Az egyik egy kis kakas alakú síp, aminek fúvása a kakas hátulján történik, s a hang a kakas tágra nyitott csőrén jött ki. A simaszigeti templom tövében leltem 1951-ben. A másik egy bárány lábszárcsontjából készült furulya, ami a mezőgyáni határban került elő. Mindkettő kiegészítésre szorul. Abból az időből valók, ahonnan a magyar néptől egy sor írás sem maradt ránk. Íme, zenei életéből kétféle hangszer is van birtokunkban. Bízzunk benne, hogy meg fognak szólalni, s a magyar nép középkori zenei műveltségéről közvetlen adatunk lesz.
S ahogy végigjártam száz meg száz szikjavító bányát, az az érzésem támadt, hogy a szikesedés elleni küzdelemben még számos hasznos, gyakorlati tanulsággal is fognak szolgálni a magyar Alföld faluhelyei.
Dr. Bereczki Imre
