Érdekes írással jelentkezünk a dévaványai néprajzkutatóról. A második világháborút tanárként megjárt dr. Bereczki Imre, korai leveleiben örökítette meg, hogy hogyan mentette meg a nagycenki Széchenyi-levéltár anyagát. A levéltári anyag megmentéséről egy igazolást is kapott, amit az akkori Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségének a helyettese írt neki. Hogyan élte meg ezt a nem mindennapi eseményt? Lássuk!

Dr. Bereczki Imre: A nagycenki Széchenyi levéltár 1946-ban.

(Bereczki Imre levele dr. Köpeczi Bélának. Melléklet. Dévaványa, 1976. szeptember 14. - BHGL – Kézirattár. Bereczki Imre iratai, tanulmányai, cikkei. Leltározatlan.)

Eredeti helyesírás és szerkesztés.

[p. 1.]

1945. nyarán a soproni Széchenyi állami gimnáziumhoz nevezett ki a vallás- és közoktatásügyi minisztérium. Abban az időben Sopron a teljes háborus pusztulás képét mutatta. A Várkerület végigbombázva, a Lőver szálló földig lerombolva, sok épületen nem volt tető, az ablak körülbelül 50 %-ban hiányzott a házakról. Az állami gimnázium mellett levő épület is teletalálatot kapott a bombatámadások során. A légnyomástól kitörtek a gimnázium ablakai és számos ajtaja. Teletalálat érte a bencés gimnáziumot is, ugyhogy annak a mi iskolánk adott otthont. Délelőtt mi tanitottunk az állami gimnáziumban, délután a bencések.

Rengeteg szovjet katona volt a városban. Akkor ősszel vonultak vissza Ausztriából. A Várkerület házai egész nap, egész éjjel remegtek a visszavonuló T 34-esek dübörgésétől. Nem sokkal volt csendesebb a jókedvű szovjet katonák dalolása sem. Sopron akkoriban Bécs elővárosának számított. Állandóan jártak a soproni szovjet helyőrség katonái Bécsbe, s nem egy tanulónkat vittek magukkal, akik onnan ruhafélével, ipari termékkel, de főleg schillinggel tértek vissza. Abban az időben Sopronban a fizető eszköz a schilling volt.

1945- őszén leállott a forgalom a MÁV vonalán. Mivel azonban Sopronnak volt osztrák érdekeltségű vasutja is, ezen a GYSEV vonalon /: Győr-Sopron-Eberfurthi Vasút:/ ha akadozva is, ment a személyszállítás. Tanulóink jórésze vonattal járt be. A zsufoltság miatt főleg a lépcsőkön meg a vonat tetején. Elképzelhetjük, mit jelentett ez a havas téli időben. Falun lényegesen kevesebb volt a háborus kár, mint Sopronban. Itt főleg az állatállomány, fogat, szállítóeszköz tekintetében volt érezhető a háborus pusztitás.

Az állami gimnázium tanári kara tehetséges, javakorabeli nevelőkből állott. A tanitásban a legnagyobb nehézség a tankönyvek hiánya volt. Az előző tanév tankönyveiből nem igen volt szabad tanitani. S kategórikusan meg volt ez tiltva az olyan tantárgy esetében, mint a történelem, amit én tanitottam. Igy jegyzeteket diktáltunk diákjainknak. Ezenkivül délután elvittem őket a muzeumba. Nagyon élvezték a látottakat a Csatkai Endre muzeumigazgató magyarázatát. A látogatásról szinvonalas dolgozatban számoltak be. Órán ugy állitottam be a foglalkozást, hogy óra végén maradjon még 5 perc szabad idő csengetésig. Ezt népdaltanulásra forditottuk. Lehet, hogy a tantestület bizonyos tagjainak ez nem tetszett, de hogy nem jártam nagyon messze az általános tanügy tendenciájától, mutatja, hogy két év mulva általánossá vált a középiskolákban a népdal tanulása, s a tanulók ebbeli felkészültségükről kulturversenyeken számoltak be. Diákjaim maguk is kérték a dalolást. Mint a budapesti tudományegyetem néprajzi intézetének volt könyvtárosa az ottani Pátria lemezek felvételeiből sok dalt megtanultam, s továbbadtam Sopronban.

1946. tavaszán sort tudtam keriteni családlátogatásra is. Völcsej, Lövő, Hidegség, Kópháza, Nagylózs után sor került Nagycenkre. Az utóbbi helyről vonattal jártak be tanulóink. Először Kirkovics [p. 2.] István harmadikos diákom családját kerestem fel. Az iskolai vonatkozásu dolgok után szóba hoztam a Széchenyi kastélyt. Mi van vele? – Az teljesen rom – felelte az apa, Kirkovics István. Német katonák voltak benne, és kibombázták őket. –

- Volt-e a kastélyban könyvtár? S mi lett vele?

- Volt, de teljesen elhordták a falubeliek.

Mivel volt már tapasztalatom a vépi Erdődy kastély könyvtárának a pusztulásáról,[1] elképzeltem, hogy a Széchenyi könyvtár sem járt különbül. Megkértem Kirkovicsékat, engedjék el Pistát velem a kastély megszemlélésére. Örömmel hozzájárultak.

Valóban romos állapotban találtuk a kastélyt. De korán sem annyira, mint amit a soproni Lőverek mutattak. A falak épek voltak, s fel lehetett az emeletre is menni. Nemcsak Kirkovics Pista volt velem, hanem néhány másik diákunk is. A kastély földszintjén, ahol a levéltár volt, inkább a vandalizmus, mint a bombakár képe fogadott. A padlón rengeteg irás, a Széchenyi levéltár maradványa, de égés nyomát nem mutatták. Azonnal arra gondoltam, hogy ezek közt találhatunk adatokat a Széchenyi család gazdálkodására vonatkozólag. Böngészni kezdtem. A fiuk is. Találtunk is gazdaságtörténeti vonatkozásut. Ahogy ott nézegettünk, egyszer csak bejött egy fiatal asszony két kis gyerekével. Lány volt a nagyobbik, kisiskolás forma. Megszólal a kislány:

- Nézd anyu, mennyi papír, vigyünk. Jó lesz gyujtósnak és vécépapirnak.

Felötlött bennem: ha most azonnal nem teszek hathatós lépést az iratok megmentésére, a Széchenyiek még előttem heverő levéltári maradványa teljesen megsemmisül. Csak a plébániát tartottam olyan helynek, ahol az anyag biztonságban lesz. Elszállitásra alkalmasnak látszott a Kirkovicsék fogata. Nem tudom már, hogy tehén volt-e vagy tinó. Elküldtem a fiukat Kirkovicsékhoz, én meg bementem a plébániára.

Elég kedvesen fogadott a plébános. Mikor előadtam a kérésemet, készségesen átengedett az iratoknak egy üres kamarát. Akkor már közel két esztendeje hordta boldog-boldogtalan. Visszatértem Kirkovicsékhoz. Az apa készségesen ideadta a fogatát, amit ugyis sokszor hajtott Pista. Jól megpakoltuk a kocsit, majd beszállitottuk az iratokat a plébániára. Nem emlékszem már, hogy hány fordulót tettünk, de tudom, hogy többet. Közel volt a plébánia, gyorsan fordultunk. Aztán vissza mentünk a fogattal Kirkovicsékhoz.

A fiuk fotballozni hivtak. Elmentem velük a kastély parkjába, ahol erre az alkalomra más gyerekek is beszállottak a játékba.

Szép telihold volt, mikor visszaérkeztem a vonattal Sopronba. Ahogy a GYSEV-pályaudvarról befelé-menet elhaladtam a Széchenyi István szobra mellett, akkor bukkant ki a hold a szobor mögül. Csodálatos érzés volt számomra: ez a szobor meg azok az irások, amiket az előbb megmentettünk, összetartoznak.

Körülbelül egy hónappal később összeakadtam a Várkerületen régi barátommal Vargha Lászlóval, a Néprajzi Muzeum igazgatójával. Pákay Zsolt minisztériumi osztályvezetővel volt. Elmondta, hogy a közgyüjtemények háborus kárait mérik fel. Eszembe jutott a Széchenyi levéltár ügye. Közöltem velük a Nagycenken tapasztaltakat, s kérdeztem, hogy mi a teendő. Pákay Zsolt megkért, beszél- [p. 3.] jek      a plébánossal: ügyeljen az iratokra, hamarosan érte mennek. Ki is utaztam. Nem valami barátságosan fogadott. Jól meg is várakoztatott, de megigérte, amit kértem.

Pár hónappal az eset után sulyos beteg lettem. Felépülésem után állandóan foglalkoztatott, hogy mi is lett az anyag további sorsa. Mindenesetre igazolást kértem a MMOK-tól, hogy a Széchenyiek nagycenki levéltárának a maradványait én mentettem meg azzal, hogy a romos kastélyból beszállitottam a helybeli plébániára.

A további sorsról nem tudtam semmit. Majd nemrég kezembe került a Néprajzi Közlemények II. évfolyama, Bpest, 1957. Annak a 307. lapján Csatkai Endre közöl egy leltárat: „Parasztházak leltárai a Széchenyiek uradalmából.” Meglepődve olvastam a végén: „Ezek a leltárak a nagycenki Széchenyi kastély levéltárának a hulladékából kerültek a soproni Liszt Ferenc Muzeumba, onnan pedig a soproni Állami Levéltárba.” Mint koronatanu had tegyem hozzá: Kirkovics István nagycenki földmüves és István fia támogatásával. Ennek most harminc esztendeje.